Tegnap hívta fel a figyelmemet a FaceBook egy éppen egy éves (és ma már plusz egy napos) bejegyzésemre, melyben Téged várlak. És pár napja kérdezte egy ismerősöm, hogy miért nem írok ide gyakrabban.

Az évfordulót a figyelmeztetés nélkül is észben tartom, hogy is felejthetném, hogy ma egy éve érkeztél pontosan, hogy ma egy éve indultam reggel iskola helyett Veszprémbe, hogy akkor reggel egy figyelmetlen sofőr közelebbi ismerettséget kötött Martonvásárnál az autónk hátsó lökhárítójával, és hogy délutánig ültünk a kórházban izgatottan, amíg megérkezel.

És hogy keveset írtam, az részben Neked köszönhető, hiszen ez az egy év gyorsan elrepült, és szinte minden percét kitöltötted gügyögéssel, sírással (aminek csak egy fokozata van, a 10-es erősségű, de szerencsére ritkán alkalmazod), sok mosollyal, átfordulással, kúszással, mászással és az első bizonytalan léptekkel. Így az idővel hadilábon állva, de borús gondolatoktól mentesen (vagy legalábbis nagyobb hatékonysággal elhessegetve őket), a Világgal kevesebbet foglalkozva fekszem melletted az ágyon, a földön egy éve már, és a sok kritikus gondolat éle eltompul.

Igaz gondoltam rá, hogy amolyan Szent Istváni intelmek írogatásával töltöm majd az időmet, hogy később tanulj belőle (vagy jókat nevess rajta[m]), esetleg amolyan digitális babanaplót vezetek az életünkről, hogy később mosolyogva olvashassuk vissza, de az első szerencsére nem valósult meg, a második pedig a fent emlegetett idő hiányában esett kútba.

Sebaj, az intelmek még előkerülhetnek később, bár ha rám hallgatsz, nem hallgatsz mindenben rám, és nem is szeretném, ha mindent úgy csinálnál, ahogy én gondolom. 

Most már a saját kis lábacskáiddal lépkedsz a saját utadon, ha kell úgyis megfogod a kezem, de egyszer óriás leszel, és én megelégszem a büszkeséggel is :)