A csendben ülök, de a csend csak a gépzúgás, és azon gondolkodom, meddig és hová, és van-e értelme. Kell-e nekem az a néhány értelmes szempár, és kell-e nekem a zajos, csevegős, lenézős, elnézős elutasítás. Adok-e valamit, szolgáltatásom megéri-e a pár garast, lesz-e aki elismeri, vagy tán fog emlékezni rám valaki...?

Vagy túl önző módon közelítem meg?

Törődjek bele, hogy egy fogaskerék vagyok, aki néha útban van, megakad, és néha ahhoz kell, hogy minden tovább haladjon?
Lássam be, hogy helyettem más is megtehetné ugyanezt, és más sem tenne kevesebbet, más sem látná másként, és más sem mondana mást és másként?

Írjam füveskönyvem komor és elkeseredett gondolatait úgy, hogy elhitetem magammal, hogy nem vagyok pótolhatatlan? Lenne ennek értelme? Adhatnék-e hozzá valamit e nagy Egészhez, ha elhitetném magammal, hogy nem vagyok jobb és különb?!

Látjátok, most itt ülök a csendben remélve a jobb holnapot,  mondogatva magamban, hogy kellek a nagy Igaz Örökkévalósághoz, mellettem József Attila és Kosztolányi, Lovasi és John Lennon, egy baracküdítőtől szennyes Ballantines pohár, egy telefon, pár DVD, a Világra ablakot nyitó Internet, pár befizetetlen csekk, egy kávéskanál mosatlanul, és nem tudom mi lesz holnap. Nem tudom és nem értem, vagy nem is akarom érteni...

Elképzelem a csendet, a gépzajt, ülök a hajlamaim társaságában, a gondolataimmal, az elképzelt füstben fuldokolva olvasom a füveskönyvem, s Ti, kedves olvasók, ki néha rám figyeltek névtelenül

"Fogadjátok hát balgán, együgyüen
Balga, együgyü szívemet"