"ember vagyok, így vagyok nevetséges"

- koldus -

2009/04/16. - írta: bendeati

Az aluljáró mocskos volt, az emberek rohantak. Sodródtam, ők talán tudják, hová visznek. Ha nem figyelek, fellöknek, ha figyelek, akkor nem néznek rám.
Szétnyílt a tömeg, kerülnek valamit, ami taszítja a zsúfolt embereket. Alig mertem ránézni, alig tudtam elmenni mellette. Haja, ruhája fekete, mereven nézett maga elé senkire sem pillantva. Nem lehet több 16 évesnél. Nem idősebb, mint azok, akikkel nap mint nap találkozom, akik egészségesek, akik szerencsések, csak nem tudják, hogy azok.
Félve pillantottam rá, egyik kezében műanyag pohár, a másik kérlelve tenyérrel felfelé. Egy törékeny angyal a kerekesszékben.

Aztán lefoglalt, hogy megkeressem a házszámot, elterelte a figyelmem a sok gyaloglás, a nagyváros zaja, a szakértő előadók, akik egy virtuális világ nem létező problémáival harcolnak Don Quijote módjára, szamáron ülve. Milliókról beszélnek, öltönyben járnak, drága autókkal kerülgetik a kátyúkat.

És visszafelé menet igen, ott volt Ő. Hová is ment volna? Azt a kevéske pénzt, amit kár is lett volna másra költenem, már korábban a zsebembe rejtettem. De nem volt bátorságom. Odaadni. Megtorpantam, de tovább mentem. Látni akartam, segíteni, adni, nem kérni. De féltem. Féltem, hogy rám néz, vagy hogy hozzáérek a kezéhez.

Pár lépés után visszafordultam, megint elmentem előtte, távolabb, az aluljáró túloldalán. Bementem picit az Árkádba, csillogott minden, lányok alig ruhában, napszemüveges férfiak a mesterséges fényben, akciós minden boldogság.

Megfordultam, közeledtem, egyre csak néztem. Megálltam előtte, és az összehajtott papírpénzt a poharába tettem. Ekkor nézett rám a barna szemeivel. Köszönet rebegett az ajkain, halkan mondta, senki sem hallhatta.

Zavarodottan, elkeseredve, szomorúan kértem a vonaljegyet, fülembe dugtam a zenét, ültem a metrón, bámultam előre mint a többiek, rám vigyorgott Balázs egy plakátról, olcsó a sajtburger, tiéd a Világ a Vodafone-nál, és az Ördög csak vigyorog, és egy törékeny, 16 éves lány koldul az aluljáróban. Beteg talán és nincs senkije.. A család kényszeríti, mert nem akarják eltartani.. Vagy valami ezeknél is rosszabb..

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a Déli Pályaudvaron ülök, ez az első blog bejegyzésem, amit kézzel írok. Mellettem egy hozzám hasonló korú lány seftel Rubik-kockákkal, komoly ezresek cserélnek gazdát, sorban állnak a kisfiúk, forgatják kezükben a játékszert. Nagy a váróterem, egy tizenéves srác támogat egy férfit, és egy pici ember sokak által láthatatlan dolgokról gondolkodik, és ír egy fehér lapra kék tollal.
Ez vagyok én ebben a mocskos, rohadt, szemét Világban. Ebben a szerencsétlen, leírt, pusztuló országban 2009-ben.

Nem véletlen, hogy az ördög csak követeket küld a Földre, ő is szégyelli ezt az egészet...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bendeati.blog.hu/api/trackback/id/tr521069868

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.