Férfiak gyűlnek, komoly gondolatokkal, rombolva kívánnak építeni, fűrésszel bozótot írtani. Hogy legyen szép és békés, meleg sugarú napnyugta. Ami erőt ad a veteménynek, aminek a fényében lehet este merészen borozgatni, áldva az eget és az Úristent, aki volt kegyes hozzánk: életet adott. Mert dicsérni kell, mert ajánlani kell és áldozni folyamatosan, hogy saját lelkünk háborgó tengerét megnyugtassuk...

A kerten túl a nyugati oldalon a bozót magához ragadta az életet, benőtte a régi árnyékszéket, értelme nincs, de nőtt és kereste a fényt ott fent, ahol az Isten lakik, beárnyékolva a szerény szomszédos portát. Zúg a gép, csattog a fejsze, a fiatal fák meghajlanak, a férfi gondolatoknak eredménye lett: a temetetlen halál, a természet feletti győzelem, a langyos alkonyat hűvös sivársága.

S a néni, aki a kerten túl lakik, meglátva a kiírtott bozótot, összekacsintva az Istennel csak annyit mondott: "Milyen szép lesz a napfelkelte". Évek óta nem látta, évek óta sántikált a kertben és az árnyékban az öreg botra támaszkodva emlékezett a régmúltra.

A férfiak pedig Istent dicsérve köszönték meg a szomszédos kertben a napnyugtát, melyet visszaszereztek. Mert ami innen harc, az engedmény onnan, ami lenyugszik és pihentetve símogat itt, az amott reményt adva kel fel.

Az Isten pedig széles mosollyal és megelégedéssel dőlt hátra...