megint elhanyagoltál, de lehet nem csak engem, magadat is. KILENC éve kezdtél hozzám beszélni, vagyis szócsőként használva, magadhoz és a Nagyvilághoz kiabáltál rajtam keresztül.

és most hol vagy? alig látlak. a jelszavadat is harmadikra találtad el.

ja, lefoglal a Minden. ami másoknak talán Semmi. vagy azt hiszed kevesebb a gondod? a gondolatod? miért csapod be magadat? mindig gondolkodtál, volt hogy büszke is voltál rá...
azt hiszed nem figyelnek rád? hogy nem érdekel senkit? vagy csak lusta vagy?

a Világot nem váltottad meg, képzelt forradalmad a múlté. de lehet éppen most csinálsz forradalmat. az elhallgatott dallal, ki nem mondott verssel a szívedben. a gondoskodással, az odafigyeléssel. a türelmetlen várakozással, a szigorral, megjátszott haraggal, csipkelődéssel. 

igen, a csodákat a hétköznapokban kell keresni, és az ünnepnapokon éltetni. mit keresni, megvalósítani!
az iskolában, otthon, a saját gyerekekben, akiknek a szemében ott vagy. és bármi is lesz ezután, maradsz is...

"Maradok félve és megalkudva
Maradok tisztelettel, lehajolva
Itt ragadt életek - aki csak mehetett
Lefarcolt már, ugrott a fél telek."

bár kilenc év alatt nem sok változott:

"ne makacskodj, forogj együtt a Földdel, mit tehetnél,
bár ha egy Igaz jönne közénk, mi újra megfeszítenénk..."

Tegnap hívta fel a figyelmemet a FaceBook egy éppen egy éves (és ma már plusz egy napos) bejegyzésemre, melyben Téged várlak. És pár napja kérdezte egy ismerősöm, hogy miért nem írok ide gyakrabban.

Az évfordulót a figyelmeztetés nélkül is észben tartom, hogy is felejthetném, hogy ma egy éve érkeztél pontosan, hogy ma egy éve indultam reggel iskola helyett Veszprémbe, hogy akkor reggel egy figyelmetlen sofőr közelebbi ismerettséget kötött Martonvásárnál az autónk hátsó lökhárítójával, és hogy délutánig ültünk a kórházban izgatottan, amíg megérkezel.

És hogy keveset írtam, az részben Neked köszönhető, hiszen ez az egy év gyorsan elrepült, és szinte minden percét kitöltötted gügyögéssel, sírással (aminek csak egy fokozata van, a 10-es erősségű, de szerencsére ritkán alkalmazod), sok mosollyal, átfordulással, kúszással, mászással és az első bizonytalan léptekkel. Így az idővel hadilábon állva, de borús gondolatoktól mentesen (vagy legalábbis nagyobb hatékonysággal elhessegetve őket), a Világgal kevesebbet foglalkozva fekszem melletted az ágyon, a földön egy éve már, és a sok kritikus gondolat éle eltompul.

Igaz gondoltam rá, hogy amolyan Szent Istváni intelmek írogatásával töltöm majd az időmet, hogy később tanulj belőle (vagy jókat nevess rajta[m]), esetleg amolyan digitális babanaplót vezetek az életünkről, hogy később mosolyogva olvashassuk vissza, de az első szerencsére nem valósult meg, a második pedig a fent emlegetett idő hiányában esett kútba.

Sebaj, az intelmek még előkerülhetnek később, bár ha rám hallgatsz, nem hallgatsz mindenben rám, és nem is szeretném, ha mindent úgy csinálnál, ahogy én gondolom. 

Most már a saját kis lábacskáiddal lépkedsz a saját utadon, ha kell úgyis megfogod a kezem, de egyszer óriás leszel, és én megelégszem a büszkeséggel is :)

ugye emlékszel az udvarra, a fákra, az ebédet hozó Barkasra, a konyhás néni szigorára? talán nem felejtetted a napközit, a ma már régimódinak számító de legfőképpen ismeretlen játékokat, az ugróiskolát, a kártyanaptárat, a kidobóst, és lehet te is kiáltottad, hogy "adj király katonát".

tegnap volt, de maximum tegnap előtt. ebben biztos vagyok, és elszámoltuk, félreolvastuk a naptárat, vagy nem is tudom. hiszen ugyanúgy néztek ki, ugyanazok a gesztusok, a mozdulatok.

vagy a szemem csal, és mindössze ugyanannak akarom látni? csak összezavar, hogy ma is nagyrészt azokat a zenéket szeretem igazán, amiket akkor, vagy mikor hazamegyek, szinte ugyanaz a kép fogad a lakótelepen és az utcákon? 

inkább nem is akarom megválaszolni.

mert felnőttünk, felnőttetek.
ahogy és amiket meséltetek, amiket én elmeséltem volna, de nem tettem, mind ezt bizonyítja. 
felnőtt életek kis részletei, szomorúság, ki nem mondott gondok és aggódások, félelmek vagy éppen anyai mosoly, apai büszkeség, tapasztalat, áhított bölcsesség és Remény.

igen, a "fölnőttek nagyon furcsák"..
de ugye még mindig felismernénk az elefántot nyelt óriáskígyót?

jó, hogy jöttél.. vártunk...
és már sosem leszel egyedül, hiszen Anya, Apa, Mamák és Papák, a Testvéred és mindenki csak Rád figyel. 

most már ketten vagytok, de mindketten az EGYETLENEK.

az egyetlenek, akiknek megmutatnék mindent, de el is rejteném ugyanezt, akiknek megmagyaráznám, de el is titkolnám, eldalolnám, de el is hallgatnám, milyen ez a Világ.

és szeretném, ha mindkettőtöknek én lennék John Lennon a békével, szerelemmel és a dallal, Bud Spencer a vicces és erős, aki mindig a jót képviseli, Harry Potter, aki szembeszáll a sötét, gonosz erőkkel és varázsol.

szeretnék lenni a szabadság, a megnyugvás, a kiteljesedés
a biztonság és a béke
a bátorság, a bele nem törődés és a félelmet elűző meg nem alkuvás

bár "oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre"

amíg Te azon gondolkodsz, hogy mikor érkezz meg elhagyva a biztonságot, én kitakarítottam a szobád. 

nem lesz ez mindig így, majd eljön a pillanat, mikor szigorú szemmel nézek Rád, és elhagyja a számat az "addig nem mész sehová..." kezdetű mondat...

de ez még messze van, letöröltem a polcokat, rendben sorakoznak a könyvek, már helyén a szőnyeg, az ágy, benne a matrac. a kis cseresznye barátaid is ott lógnak a rácson várva Téged, bár amikor ők megérkeztek, még nem tudták, lesz-e barátjuk, akinek vigyázzák az álmát. 

biztosan lesz majd macid is, mert minden rendes embernek kell egy maci, egyelőre Anya és Apa mackói gondolkodnak a családalapításon.

és behangoltam a csendben szunnyadó gitárt, mert valakinek majd meg kell mutatni a Világ hamis hangjait is...

szóval ne késlekedj...

temetetlen gondolatok közt ücsörögve hallgatod a zenét, amit már vagy ezerszer hallottál. unod. persze, hogy unod, régi nóta, mondják, és már akkor sem volt igazán jó, amikor megírták.

bámulsz ki az ablakon, egy videoklippbe képzeled magad, ahogy jelentőségteljesen nézed a tájat, és azon győzködöd a Nagyszakállú Öregurat ott a felhők közt, hogy ne csak 3 perc jusson neked ebből.

titkon mosolyogsz, amikor a néni és a bácsi megunva a vének nyarát, kinyitja ugyanazt az ajtót, aminek kapcsán nem túl szépen beszélt időssel és fiatallal, miszerint barlangban lakik-e vagy sem.

várod, hogy elindulj, várod, hogy megérkezz, sosem jó, ahol éppen vagy, mert hiszed... mit hiszed? tudod, hogy ott a másik helyen vár valami, valaki, aki része lehet a klippnek.

a zene szól, a gondolatok buborékot formáznak a fejed körül, milyen jó, hogy senki sem olvassa. és te várod, hogy megtörténjen egészen, ami eddig félig történt csak meg a "félresikerült évek" miatt.

várod, hogy eléd álljon még valaki, akinek majd újra megmutatod az ócska dalokat és aki végre megrendezi a klipet előítéletek és ferdített történetek nélkül.

várod...

hiszen teljessé nem válhatsz,
de fél ember sem lehetsz,
míg árva fél krajcáron
csak fél életet vehetsz.

- Alig írsz mostanában... Csak nincs valami baj?
- Nincs. De miről írjak?
- Csak történik veled valami, csak van mit mutogatni a Világnak?
- Mutogatni vagy megmutatni? Nem mindegy... Hiszen szép sem vagyok...
- Honnan veszed?
- Nincs tele a FaceBook-om szelfikkel. Még szelfibotom sincs.
- Okos lehetsz, ha szép nem is.
- Ááá, nincsenek fényképeim a bizonyítványaimról...
- Na, de pénzed csak van!
- Csak amennyi jut. De sosem megyek a tengerpartra.
- Na és az idézetek?
- Akad néhány, de manapság csak akkor érdemes kiírni őket, ha nem érted a szót.
- Zene?
- Szinte senki sem hallgat zenét, aki meg mégis, annak nem kell róla írni, mert hallja.
- Gondolatok csak vannak, hát, a kutya rágja meg!!!
- Vannak, de kit érdekel? Ki szeret szembesülni azzal, ami körülötte van? Kit érdekel manapság a másik véleménye? Hiszen minden azzal kezdődik, hogy ÉN, és azzal is folytatódik...A TE, TI, MI kiveszőben...
- Akkor írj erről. 
- Éppen azt csinálom.

Zötyögve a 32-es buszon két ellenőrnek látszó karszalagos között arra lettem figyelmes, hogy egy férfi egy henger alakú hirdetőtáblára plakátot ragaszt. Hüledezve csodáltam, mindez a 21. - nem kevésbé zivataros, csak még nem értünk el odáig - században.

Plakátot ragaszt az internet, okostelefon és egyebek korában. Jó-jó, tudom, hogy még létezik plakát, de akkor is olyan múlt századbeli hangulata volt. 

És akkor ez még semmi... Másnap reggel a villamosmegállóban:
"Friss hírek! Angela Merkel Budapesten! Elkapták a vidéki rablót! Melegfront várható!!!"

Egy rikkancs, emberek!!! Egy fiatal srác, gondolom az egyetemi ösztöndíját kiegészítendő elszegődött újságot osztogatni, és mivel komolyan veszi a hivatást, ezért fennhangon hirdeti, reklámozza, kínálja a portékát. Meg is álltam volna, ha nem sodor a tömeg, így csak jóízűn mosolyogtam, és hagytam, hogy elmúljon a reggeli szürkeség a gondolataimból.

Másnap már vártam, vajon milyen hírek jutottak a világnak, és igen, ott volt, és hallottam, aztán megint vártam és megint ott volt, ahogy az ember a baráttá szelidült rókát várja és jut hozzá minden nappal közelebb.

De tegnap már csendben volt a fiú. Nem szólt, csak osztogatta a lapot. Fáradtan, szürkén, amolyan reggeli fásultságban. Oda lett a rikkancs, oda lett a mosoly, a villamos is inkább tovább aludt volna, szerintem megbánta, hogy elment odáig...

Ja, hogy minden változik? Hogy mindenbe bele lehet unni? Mert minden átalakul? 
Lehet. Vagy csak másnapos volt a rikkancs, vagy egyszerűen rossz napja volt? 
Nem volt alkalmam megkérdezni, mert ma reggel már más nyújtogatta az újságot.

Jut eszembe: minden változik. Ma hallottam egy daltöredéket, valami hasonló volt benne:
"amitől eddig féltem most alig várom" 
(magyarázat pár hónap múlva)

(az index és az Origó zavaros híradásaiból)

nem verték a nőt, csak
fotószárnyú angyal,
változik a szocpol,
hajrá, fel a fallal!
koppanva landoltunk,
egy könyv megmentette,
zombivadász lesz a
tűzoltó holteste.
online pénztárgépek,
olcsóbb lett a forint,
forgalommal szemben
na, mit villantott megint?
gazdagok szeretnek,
elgázolt a vonat,
csúcsra jár a magyar,
akkor is ha tolat.

(aki nem hiszi, olvasson utána)

van abban valami báj, amikor az ember a barátnője esőkabátjában felhúzott csuklyával és téli kesztyűben, remegő lábbakkal indul az erkély irányába.

de ne szaladjunk ennyire előre...

történt ugyanis, hogy délután úgy gondoltam, hogy beengedem az ősz lassan már ritka kellemes melegét, ezért kinyitottam az egyébként beüvegezett erkély nagy ablakát. amivel nem is lenne baj, csak estére nyitva maradt és azóta vallom, hogy inkább gyújsunk tüzet a parkettából szeptember közepén, mint hogy szellőztetéssel fűtsünk.

mert ugye estefelé arra lettem figyelmes, hogy furcsa zaj hallatszik a balkonról, gondoltam a langy esti szellő csapkodja az ablakot, hát egy laza mozdulattal kiléptem és becsuktam, majd mint aki jól végezte dolgát, tovább maszatoltam a számítógépen. A pánik akkor tört rám, amikor a hang nem szűnt meg, és erősen szárnysuhogásnak, csapongásnak tűnt, mint mikor az "ereszt sodorván" szókapcsolattal elmélkedik róla Arany János. Irodalomkedvelő bajtársaim már rájöhettek, hogy egy denevér mondott jó estét az erkélyen röpködve. (iszonyat)

és akkor előjött az összes elrejtett, gyermekkorban felhalmozott félelmem, a mendemondák a vérszívásról, a hajba csimpaszkodásról, és arról a máig feldolgozhatatlan evolúciós eszement őrületről, hogy egy egérfajzatnak szárnya van és repül, de az a szárny gusztustalan és tolltalan. (borzongás)

és az én édesem, a virágszál, nagy bölcsen megállapította, hogy ki kell engedni. naná, majd beengedem, idáig rendben van, csak ugye a távirányítású balkonablaktól még finanszírozási problémáktól vezérelve messze vagyunk, vagyis: KI FOG KIMENNI?!! (reszketés)

ÉN NEM. ez tuti. még nem értem el odáig, hogy ezzel a félelmemmel leszámoljak, a Világ még nem érett meg az önfeláldozó haláltusámra. csak az a baj, ha én nem, hát ő sem. A kérdés marad: ki fog kimenni?!!

- Te!
- Én nem! Te vagy a biológus!
- De te vagy a férfi! Meg kell védened engem! - és ennek egy jelentőségteljes toppantással adott kellő hangsúlyt.

ilyenkor bezzeg én vagyok. meg amikor ki kell vinni a szemetet, akkor lehetek valaki. na de akkor hol marad a női egyenjogúság? nem hagyhatjuk veszni az "emancicipációt"!!!

nincs érvem, mellyel meggyőzhetném. bár átszaladt a fejemen, hogy

- nem megyek ki (innen indultunk ugye)
- hívunk valakit, hogy segítsen (aki azzal a lendülettel körberöhög)
- nem megyek ki és kiéheztetem (negatív, mert sokáig bírják étlen-szomjan, lásd téli álom opció)
- nem megyek ki, de rádobunk valamit (ez vicces elgondolás, de nem kivitelezhető)
- kimegyek, mert már voltam kint ablakot becsukni, csak akkor nem tudtam hogy ott van (ez gyenge érv...)
- kimegyek(!) és agyonverem. na de védett állat szegény :/
- akárhogyis, de agyonverem (még mindig védett, ezt felejtsd el, meg amúgy is egy élőlény, és ugye ki hagyta nyitva az ablakot?!)
- valami vegyszerrel kinyírom (de mivel? tehát agyonverem, azt meg nem szabad)

és törzsfejlődésem ezen pontján eljutottam odáig, hogy mégiscsak férfi vagyok, kimegyek és kinyitom azt a k***a ablakot, ahogy Armstrong is a Holdra szállt, dacolva a félelmes nagy sötéttel, a fenyegető ismeretlennel. és ugye:

van abban valami báj, amikor az ember a barátnője esőkabátjában felhúzott csuklyával és téli kesztyűben, remegő lábbakkal indul az erkély irányába.

egy pillanat műve volt. gyors és határozott. hősies. zsilip nyílik, feladat végrehajt, zsilip zárul.

aztán semmi mozgás. nagyjából 40 percet néztük romantikusan a pesti éjszakát, az elsuhanó repülőgépek fénye beleolvadt a csillagok ragyogásába, a háztetőkön megtört holdsugár pedig végtelen nyugalmat árasztott.
(felhős ég volt és konkréten újhold, de ez akkor nem tűnt fel.)

itt még felmerült, hogy az utcáról fel kellene lőni a Batman-jelet, hátha meggyorsítaná a folyamatot, de aztán egyszer csak egy sötét árny elhagyta az erkélyt.

add, Uram, hogy a denevérünk legyen, mert még ki kell menni becsukni az ablakot...

várhattál volna... megvárhattál volna, hogy még találkozzunk. 

hogy újra lássam, ahogy a szomorú szemeid örömmel telnek meg. megihattad volna még a paradicsomlevet, amíg a zenegépben keressük a dalokat.

mert kicsit szomorkás a hangulatunk, vagy mert éppen a Lord szerint csavargók voltunk, bolyongtunk, magányosan kóboroltunk...

elmehettünk volna megint Badacsony hegyére, Tördemicre, a Borbarátokhoz, miután csak úgy felhívsz egy vasárnap délután... 

vagy csak úgy bolondozhattunk volna a poros, megkopott vicceken nevetve és mesélhettél volna a régi időkről. vagy felhívhattál volna, mikor tudod, hogy bajban vagyok, megveregetted volna a vállam, mint annak idején, és "Tanár úrnak" szólíthatnál, pedig negyed század van közöttünk...

de nem vártál, elmentél, és most itt ülünk fegyvertelenül, a viccek nélkül megdöbbenve.

jó ember voltál, és köszönöm a barátságodat, "Cuci bácsi". :'(

Néha a "fölnőttek" hagyják érvényesülni a rájuk bízott gyerekeket. Azér csak néha, mert talán jobb, ha a Világ nem tökéletes. És amikor hagyjuk érvényesülni őket, érdemes figyelni, mivel foglalkoznak.
Sokan "fölnőtt" életet próbálnak élni, elfelejtve az elefántot nyelt óriáskígyót, de azért egyik-másik még belefeledkezik az életkorának megfelelő romantikus életfelfogású képzelgésbe.

Minap egy ilyen helyzetben azt vettem észre két egymás mellett ülő "gyermeken", hogy egy füzetbe írogatnak. Naívan megkérdeztem, mégis mit dolgoznak ilyen nagyon, és az volt a válasz, hogy "regényt írunk". Rögtön eszembe jutott, és el is meséltem nekik, hogy anno én az Egri csillagokat kezdtem el átírni romantikus elbeszélő költeménnyé, de aztán (szerencsére) kifulladt a lelkesedésem.

A következő h*lye "fölnőttes" kérdésem az volt, hogy miért nem gépen írják, ha már ki szeretnék adni, és a bugyuta kérdésemre okos és logikus válasz érkezett, mely szerint nincs ott velük a számítógép. Hogy az én felnőtt fejem erre nem is gondolt...

És akkor eszembe jutott, amikor Pestre jöttem 2009-ben egy konferenciára és a nagy nyüzsgésben az Örs Vezér téri aluljáróban belebotlottam egy fiatal, gyönyörű lányba, aki szomorú szemekkel ült a rohanó emberek (másként fogalmazva a "fölnőttek") között, és szerintem senki nem vette észre, csak én. Legalábbis úgy éreztem akkor.
S hazafelé, a vonatra várva a Déliben elővettem a tollat és a jegyzetfüzetet (mert akkor még hordtam magammal mindkettőt), és leírtam a Világ borzalmát:

(Aki még nem olvasta itt most megteheti.)

Én elolvastam újra. 

Tudjátok hány ilyet látok mostanában? Hányszor megyek el hasonló emberek mellett? Hányszor nem is veszem észre? Vagy csak nem akarom?

Talán már "fölnőtt" lettem? Vagy csak megedzett a Világ, megdolgozott, rám rakta a súlyokat és én próbálok velük egyensúlyozni izzadva, remegve, összeszorított fogakkal? 

De azért talán van remény... Ez az írás is ezt bizonyítja, hiszen "az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt".

eljárás love_evolution
{
ciklus amíg (meg nem unják)
  {
    annyira szerettem volna, hogy megszeress, hogy hazudtam magamról neked
    annyira megszerettelek, hogy hazudtam miattad mindenkinek
    hagytam, hogy azt hazudd magadnak, hogy nincsenek hibáim
    hazudtam magamnak, hogy még mindig szeretlek és elfogadlak
    azt hazudtam Neki, hogy már nem szeretlek
    azt hazudtam neked, hogy Ő csak egy barátom
    hazudtam magamnak, hogy mindkettőtöket szeretem
    hazudtam neked, hogy már nem találkozom Vele
    hazudtam Neki, hogy már szakítottam veled
    hazudtam a Világnak rólad, hogy megértsék, miért szakítottunk
  }
}

ja, ez csak egy elképzelt program elképzelt kicsiny eljárása, ha valaki magára ismer, az nem a Világ, hanem az ő hibája.
de hazudhat is magának, hogy másként volt/van/lesz... majd írunk arra is algoritmust.

:)

Öt éve és pár napja gyűjtöm ide a gondolataimat. Néha haszontalanul, értelmetlenül, de soha sem céltalanul. És remélem nem mondható, hogy mindig értelem nélküli lenne.. 
Öt év... Mennyi minden történt velem, Veled, Veletek. Mennyi hideget és meleget zúdítottak a nyakamba, hányan állítottak már meg egy pillanatra, hogy "Te ilyet is tudsz?".

És mennyi mindent gondoltam abban az időben, mikor elkezdtem...
Mennyi mindent másként látok, még ha nem is tagadhatom meg, ami eddig történt...

Voltam már bezárva egy kollégiumi szobába, egy kisvárosba. Megismertem "barátokat", akiknek addig volt fontos minden, amíg sínen volt a dolog, és mikor már akadozott a történet, eltűntek. Volt, aki a bajt csak hírből ismerte, amíg én nem tűntem fel a színen, és volt, aki engem is féltett, nem csak önmagát.

Ismerek azóta is hálás embereket, és olyanokat, akiknek én lehetek hálás. Mert közhely, de a bajban ismerszik meg a jóbarát, és érdekes lenne összeírni ide azokat, akik mindig kiálltak mellettem, semmit sem törődve az ellenoldallal. 

Ültem esténként a "toronyszobában", ismertem lányokat, nőket, bújtam a sötétben, jártam az árnyékos oldalon, és volt akinek a napsugara voltam. 
Álltam az ablakban, mint egy kisfiú, megmutattam, hol írom a verset, és kértem, hogy "Láss bennem mást".

Előre és hátra,  na meg félre is léptem, gyűlöltem, ha meglesnek, de adtam okot a nézelődésre. Nem hallgattam senkire, pedig munkám okán a bölcsnek nekem kellett volna lennem.

Csalódtam szerelemben, vagy amit annak hittem, sokat adtam, s mikor elfogyott, amit kaptam, hát kerestem másikat.

És talán kiszabadultam. Sokak szerint talán ez a rabság. Mindenesetre a "toronyszoba" most háromszor magasabban van, és tudom, milyen a reggeli Üllői út, érzem a lökdösődést a tömegben, látom a régi bérházakat, és nem csak a hírekben olvasom, hogy nem jár az 1-es villamos.
Olyan embereket ismertem meg, akiket kár lett volna kihagyni az életemből, olyan helyeket látok nap mint nap, ami sokaknak csak a hírekben létezik.

És szeretek hazajönni. Mert vár valaki.
És szeretek hazamenni, mert befogadtak.
És szeretek otthon lenni, mert tudom, hogy aggódsz értem, Anyukám... :)

Végignézegetve a "Blogot", korkép, kortünet, én vagyok. Néha meglepődöm, miket írtam, mikben hittem, és mennyi mindent hagytam a hátam mögött, és miket hoztam magammal.

És kéne valami frappáns befejezés. De az nincs. Folytatom...

állsz az esőben a saját kis testreszabott felhőddel a fejed felett, és persze megint esik. Mit esik, szakad, ömlik, lezúdul... Jut azért a melletted állókra is, de nekik van esernyőjük. és irigyled őket. de csak az ernyő miatt. 

és az jár a fejedben, hogy ez már mindennek a teteje, ám szépen lassan rádöbbensz, hogy nem a teteje az, hanem az alja. nagyon az alja, mondhatni a legalja. egy dal jár a fejedben. jár? ugyan.. zakatol. nem hagy élni. 

"Hé, mivé lett az az igazgyöngy a szememben? 
Hé, mivé lett az a nagy folyó a hitemben? 
Hé, mivé lett az a Rolling Stone a kezemben?"

a saját "kis" esőd, meg csak ömlik a fejedre, vizes a hajad, a szemüvegeden nem látsz ki, folyik a víz az arcodon. a gondolat, hogy "na ugye én megmondtam", persze ott van az agyadban, igen, "én szóltam előre, hogy ez lesz", de soha senki nem hallgatott rád.

"Hova tűnt az ember? 
Hova tűnt a szó? 
Hova tűnt el minden, 
ami jó, ami jó? 

Hova tűnt az isten? 
Hova tűnt az ég? 
Hova tűnt el minden, 
ami jó, ami szép?"

bár ne hidd azt, hogy kudarcot vallottál. főleg, hogy ez egy olyan harc, ami nem is a tiéd. nem vehetsz minden gondot a válladra. és ha a tiéd lenne, sem nyerhetnél. igaz, te megpróbáltad.

más talán elfutott volna.

"Eladó az isten, 
Eladó az ég, 
Eladó itt minden, 
ami szép!"

eladtunk mindent. magunkat, a szülők a gyerekeket, a gyerekek a kiváncsiságot.
eladtuk a tegnapot, a jelent és a holnapot.
ki vette meg? 

ezt úgyis tudod. 

és ne reménykedj, nincs itt a vége.
(valaki vigye ki a szemetet)

vigyázz! a kerítésben áram,

nekimentek már páran,
még akkor is, ha ők húzták
ki korlátnak, ostobaságnak,
bölcsességnek,
vagy tán félelemnek
nevezve.

a Tiéd a kerítés,
magadat hívogatod a túloldalról.

Egy darabig azt gondoltam magamról, hogy meg tudom fogalmazni...
Gyúrtam, kevertem, nyújtottam, majd megint összegyúrtam és kinyújtottam... De szakadt, foszlott, nem volt az igazi. Aztán rátaláltam, vagyis régen ismertem és tudtam, hogy van, hát íme... 

kinek nem inge... bocs, Ákos...

"Itt mindenki vendég
És a házigazda fizet
Te idd csak a borát
És prédikáld a vizet

De tanuld meg szépen
Hogy gyűlölni tilos
Akkor is ha van, 
Aki minden szennyből kimos

Ha bűnöktől roskadó
Ágyadba fekszel
Ha gyúlékony tervekkel
Ébredsz fel reggel

Magadtól minden forró 
Gondolatot űzz el
És ha jót akarsz magadnak
Hát ne játssz a tűzzel

Mert beleremeg a föld 
Amikor megszólal
Nem fog tetszeni
Az utolsó hangos dal..."

Nos, tényleg elkezdődött...
Kicsit gondoltam kivárok, hátha csak valami álomszerű, hogy a nagy nyári láblógatás után újra szeptember van. De valóság. Mondhatni szerencsére. Milyen lesz? Amilyen szokott lenni. Nehéz, de mégis kihívás, teljesítendő és szerethető. 

Mert csak szeretettel lehet csinálni. De úgy, hogy nem magamat szeretem. Ez nem önmegvalósítás. Mások megvalósítása... Alkotás, de nem magamnak. Házat építesz másoknak. Tetőt a fejük fölé törődésből, odafigyelésből, ösztönzésből. Csak így lehet... azt hiszem...

Jó, tudom, kicsit Vidám Vasárnap hangulata van. Kár, hogy a szeretet szót is elcsépeltük. Ahogy amortizáltuk az érzéseket, az erényeket, az örömöt és felemeltük a bánatot, a gyűlöletet. Igen, többes számban. Mi. Nem ti, hanem velem együtt MI. Hívjuk önkritikának. Hívjuk beismerésnek. Vagy ne hívjuk semminek. 

Ez az, hívjuk Semminek. Bár nem hiszek a Semmiben. A Mindenben sem. Azt nem lehet elérni, de a Valamiben hiszek. Mert Valami van a Semmi és a Minden között.

Ja, a láblógatás... Ott tartottam. Mennyi gondolat volt a fejemben, de inkább nem írtam le. Lehet jobban jártam, lehet jobb lett volna nem a fejemben kergetni őket. De aztán elkoptak. Pedig volt benne önkritikus, bocsánatkérő, szánakózó, ironikus és cinikus is. Kinek mi jutott volna. 

De csak egy maradt meg, vagyis egy gondolattá változott át minden:
Ha a kereszted rajtad van, azt gyűlölettel le nem vetheted magadról.

"Őrizd meg a lelkedet, szétszórt érzelmeidet!
Szorítsd létedhez közel a hitedet.
Ha sok-sok ártó tündér szívedhez is ér.
Amuletted majd ettől is megvéd."

azóta is a Kisfiú maradtam,
az Ég felettem, a Föld alattam,
de Te vagy itt mindig velem,
a nyaram vagy és a telem,
a Csend, a megfontolt ragyogás,
a gyermeki örömmel gagyogás,
az érzéki, a szerető nő,
mire építhetek, a szikla, a kő.