Rekedt hangon gondolkodtam, fejemben az ütem zaja, egy fekvő ember a hideg földön, a kezed a kezemben. S a tél beköszönt, másnap a hó békésen szálldogálva üdvözölte a várakozást. Belepett mindent, a gonoszt, a jót, a csalódást, az embertelen reménytelenséget. Az életünket, melynek új színt adott, melyben a fáradt ősz levertsége már lassanként elviselhetetlen volt.
Most friss minden, mintha most kezdődne, tiszta fehér, szikrázó, üde, arcot pirosít a gyermeki öröm. Mert mi vagyunk a jégen is megélők, a megbocsátók. Akik vágyakoznak, szenvednek, elérik, csalódnak, elcsúsznak de nem adják fel.
Az új szín, a kristálytiszta ragyogás, a fehér gyász megérkezett. Éppen a várakozás közepén, eltemetve a kételyeinket, várva az újjászületést, a napfordulót. Mert kicsit meg kell halni, hogy élni tudjunk...
"Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.