addig játszottam másokkal, míg most végre velem játszanak.
rakosgattam a bábukat, néha hatost dobtam, újra dobtam, előre rohant az egyik és hátramaradt a másik, a kocka forgandó, most velem játszanak. egy kéz megragadott, szorítja a fejem, markolja a nyakam, ráejtett a táblára, dobnia kéne a hatost, vagy elég a kettő is? előre lépek de mindig hátra jutok. játszanak velem.
nézem magam előtt a képet, valami takarja az arcot, a szájat, egy csók talán, nem.. nem lehet, de mégis az, nézem a hóba rajzolt gondolatot, talán érzelmet, a zavart készülődést, ami a rajzoló szívében volt, vajon kinek rajzolta? saját magának, neki vagy nekem? angyal lehet vagy esetleg ördög angyal ruhájában? dobni kéne egy jó számot.. kérlek ott fent, ne késlekedj...
és írok és hívom és gondolok rá és hiányzom és hiányzik és a képek meg összerakva ott díszelegnek egy csoportban és nézem és várom és elolvad a kezemben a csoki Mikulás és megmozdul a tábla. végigsöpör rajta a Kéz, lesöpri a bábukat, csak én maradok, csak én léphessek még egyet, kérlek hadd fussak utánad, hadd higgyem, hogy a nevem a hóban valódi, hogy a játéknak nincs még vége...
addig játszottam, míg most már velem játszanak...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.