köröznek a fecskék,
hajtják el a keselyűt,
a komor, keserűt,
az arctalant,
a félelmes dögevő,
halált ölelő
gyávát.

egy fecske talán nem,
de száz már varázsol,
bíztat, ha vádol
ezer kopasz nyakú,
búsba öltözött
hamis ördög,
ki magára öltött
nyelvet.

és te szelid galamb,
félelmet nem ismerő
engem vállaló, felemelő
harcolsz, tudom.
nem morzsákat, kenyeret
szórok eléd most is,
egy izzadó tenyeret,
melybe a Sors írt
téged rovásírással.