A kezemet fogta végig az úton. Régen voltunk kettesben. Nem mindig hiszem azt, hogy tudja ki vagyok. Egyszer csak előjöttem a sötétből, megjelentem az utca közepén, egy mosollyal fogadott, és tudtam, hogy nehéz estém lesz. Mert majd haza kell kísérnem, haza kell vinnem. A meglepetést ismertem, de a reakcióit nem. Féltem is tőle nagyon.. A könnyektől, a riadt szemektől.. A helyzettől, a később érzett hiánytól..
De azt hiszem örült.. Hogy velem volt, hogy hozzám bújhatott, amikor félt..
És én örültem a csokievő boldogságnak, a piros autónak, amit hazáig a kezében tartott..
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.