Ha szeretnéd, a zsebkendőből zászló lesz, és fura emberi névvel mondjuk, a Z is L betűvé változhat, és foghatod a kezem, és tudod nehezen engedem el.
Mert hiába növesztett már harminckét csikorgó télen át a kín, hiába vagyok nagy és talán néha a szemedben a legnagyobb, leszek majd picike és gyenge, és leszek majd az, akit nem akarsz látni, alattam kő és üresség felettem, és ezt reám zúdítja minden együtt töltött pillanat.
Mert minden mosoly egyszer könnyekké válik...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.