hosszan néztem, ahogy távolodott...
füstbe burkolta az idő.
csak a szomorúság és a fájdalom
maradt utána:
a gondolat,
hogy kiolvasta a tenyeremből
a talán nem is létezőt,
vagy az igazságot.
Megismert és most elment,
tán vissza sem jön soha.
S majd sokára, ha öreg leszek és esetlen,
megtört és fáradt,
majd talán virágot hoz,
a nevem alá illeszti, feldíszít,
ahogy most a mosolyával dícsérte énemet.
S akkor mosolyogva emlékszik arra,
amit belerajzolt a tenyerembe:
az ölelését, a múló időt, a bánatomat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.