mindig eső kíséri lépteink,
míg egymás felé haladunk,
hol meggátol,
hol csöpög a fejünkre s átölelt esténket figyeli,
hol pedig megelőzi csendes kézfogásunk.
meg sosem ázunk...

s a kisfiú szomorúságával nézek utánad,
s a kisfiú örömével vártalak
hosszú percekig az ablakban,
kutatva lépteid ahogy hangtalan
közeledsz felém...
közeledsz és feloldod tán a bánatot,
a magányt,
az elkeseredett almabor szagú fájdalmat,
mit számban érzek,
s az illatod váltja kisfiús gondolataim közt a félelmet.

magamba szívom, hajnalra benne ébredek majd,
s míg újra nem látlak, addig életben tart...