Valami mindig ráül az emberre. Fentről jön, és lefelé taszítja a gyengét. Mert mindenki gyenge.. és az a leggyengébb, aki erősnek mutatja magát. Annak lánc kell, harcikutya a lánc végére, izadtságszagú hústömeg. Hazugok, bástyákon hazug jelszavakkal teli zászlókat lengetnek..
Ránk ül, rajtunk élősködik, szimbiózis sehol.. hasznos? haszontalan? ugyan.. Nem is kérdés. Nincs kérdés, mert a kérdésekre adott válaszok újabb kérdéseket szülnek. Neutronok a láncreakcióban. Merre visznek? Hová szédülünk..?
És csak ülünk, nézünk, hallgatunk.. majd jó lesz később.. volt értelme.. a legszebb vers a fiad szívében? Az enyémbe nem írt senki ilyet, és én írok-e valaha... ez is csak egy kérdés. Ki kell ezt bírni? Ki válaszolja meg?
Építeni kéne, fát ültetni, gondozni, gondot felejteni.. minden harcot feladni. Nem megnyerni, feladni. Mert a győztesek nem lehetnek boldogok, hiszen állnak valakin, és nyomják lefelé..
hol jársz..?
mit csinálsz..?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.