elképzelem azt a sziklafalat, lógatom le a lábam, nézem a mélységet, és szembejön a két vakító reflektor. nem látok semmit, csak az éles puffanás.
és csend, bántó, gyilkos, félelmetes csend. élek még? vagy végre hatottak a gyógyszerek és ez már az álom?
de én nem ezt akartam! hogy jutok innen vissza?!
kezdett összeállni a kép, nem kellett volna képzelődni, új út, célok, lehetőségek s ezek hová lettek egy pillanat alatt?!
utánad mentem, hogy ne rántsd magaddal az életed a mélybe.
most vajon jön-e utánam valaki?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.