ülsz az út mellett, találtál pár hangyát, tenyereddel csapkodod őket, nekik miért lenne jobb... az autók fényei barátságosan hívnak az út közepére, a vonal tereli a gondolataidat, lépegetsz, hajt előre a monoton lüktetés, gyere velem a Holdra, a csillagok alatt mászkálunk ketten a sötétben. véredben a sok öröm, de ki találta ki, hogy ez neked jó, azok a szavak elhangoztak, talán nem kellett volna egyiket sem...
mikor jó minden, rosszra fordul, hiszen megszoktuk, hogy nem lehet jó. a megszokás az úr, fáradt jobbágyai vagyunk. és az a furcsa, hogy élvezzük. várjuk és kívánjuk a rosszat, hogy megalázzanak, és mi is megtegyünk mindent, hogy jól odacsapjunk a másiknak...
a pad persze nem tudom, miért került oda.. amin ültem.. hiszen nincs ott semmi. ott nem érdemes pihenni, hiszen semmi sincs messze tőle. eddig nem érdemes menni, hiszen innen minden távol van. ez a pad csak úgy van, innen a fényeket nézi az ember, vagy éppen a sötétséget..
ülsz az út mellett, felveszed a hangod, mondasz pár mondatot, amit nem mersz kirakni a blogra, elképzeled, hogy elsodor egy autó, hallgatod a melankólikus zenét, és nem érted ezt az egészet... ülsz...
aztán hazafelé követed a középen futó vonalat, néha énekled a refrént a dalban, és biztos nagyon rosszul érzed magad, pedig te akartad, te követelted ki a Sorstól, s hiába is hibáztatod, hiába mondod, hogy zavar a csend és a zaj, a harang tizenegyet üt, és mindenki eszedbe jut, az a néhány aki szeret, aki szerelmének, apának, tesónak ,tanár úrnak, s nem utolsó sorban kisfiának szólít...
miattuk mész haza...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.