Várj még, ne menj, az eső dala gúzsba köt, halkan játszik ablakunkon, rímes ritmust ver az üvegen és azt szeretné, hogy maradj. Hallgass, képzeld magad ide, ahogy ropog a tűz a magány kandallójában, nedves fa szisszen, majd lelkesen adja lelkét a tűznek. Ne szólj, értem, miért indulsz, öreg és fáradt az este, szívem is véle vénül az éjszakában. Hajnalra egy sas tépi a májam, a parázs felett őrködöm, harminc évem így telt, s azóta a többi, és ki tudja még meddig kíntatsz, Istenem...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.