Régi vendégként térek vissza megkopott, szürke blog-hétköznapjaimba, a fáradt levegőtlen szuszogó, hajnalban mindig felébredő vad rengetegbe. Csendes vagyok. Néha megdöbbentően csendes, csak a fülemben zakatol a hangos rock'n roll, a szanaszét tekergő őserővel átitatott izzadtságszagú rendetlenség, az entrópiahajhász seholsincs élvezet.
Kedveled? Kedvelem.. Ha akarom...
A reggeli kibontakozó izomériát, a várakozásokkal teli arcokat, hogy vajon milyen a magyartanár "mackóalsóban", a táblázatkezelőbe zárt homológ sort és a sokadszor felfedezésre váró genfi nevezéktant.
Ha akarom, várom a a délutáni esőt, hogy elázhassak benne miután két A4-est írtam tele a szerves kémiával, csak hogy "lájkolja" végre valaki, de kiderült, hogy balpozitív vagyok, pedig a jobbpozitív kevésbé negatív.
Ha akarom nem kérek, és nem remélek, nem remélem, hogy felhívsz, írsz, bármennyire is hiányzik, nem állok ellent és nem döbbenek le azon, hogy mennyi mindent csinálok mások szerint, amiről még csak sejtésem sincs.
És nem hisztizek, beletörődöm, belefásulok, belefeledkezem, rég belehabarodtam, rég becsavarodtam, lelki remeteként a csend furcsa zajaival duzzogok. Már nem hiszek...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.