léleksimogatás. új szó, tán a szótárban sincs. hajnali részegség, egy magafeledt kisgyerek, ülök a parton gondolatban, ahogy pár éve a kis-nagylány ott kuporgott és játszott a homokban és én csak néztem és féltem, hogy egyszer elveszítem. valami igazlátó kéne, valami olyan, ami elvezeti a vonal mentén azt, aki szeretni gyáva.

léleksimogatás.
amikor hívsz, ha nem akarom, akkor is.
mikor kérdezel, még ha nem is tudok jól válaszolni.
mikor a nyakamon lógsz, mikor rohanok hátrahagyva mindent, hogy veled legyek.
mikor erőszakos vagyok és rád kényszerítem az akaratom, vagy legalábbis próbálom.

hívsz, beszélünk, de szerintem nem.
ölelsz, szeretkezünk, de szerintem nem.
törődsz velem, kérdezel, de szerintem nem.
vagy nekem, csak én vagyok neked, de szerintem nem.

hullámzik, néha kisimul. "ülni, állni, ölni, halni"
a mérlegelők boldogtalansága, a léleksimogatás hiánya.
pedig belehabarodnék. belefeledkeznék. ha kapnám, adnám, örökké.
lehet visszavágyom oda, ahonnan indultam. nem szó szerint. lehet csak terhes a kétkedés, az örök szabadság rabsága. lehet levetkőzném a pótcselekvéseim, az ördögi létem, a gúnyos, ironikus alig szerethetőt, és előbújna Attila a Bende háta mögül.

ki viszi át? ki lesz a léleksimogató?