mint a költőkben a fogyó hold bánata,
úgy nőnek a percek, mikor reám gondolsz,
és foggal-körömmel bőszen küzdesz,
hisz' érzed, hogy mellettem tombolsz,
velem élheted,
velem fáj életed,
de legalább megélheted...
és csak állsz az ablakban, várod,
a csendet is átöleled, magad előtt látod,
hallod és újra elképzeled, ahogy mondja
a Búcsúzás zord szavait füledbe súgja.
ne hidd, hogy most utoljára, ne hidd hogy vége,
a nevedet ezerszer írom fel az égre,
szemedben kéne elvesznem örök időkre...
pedig nem sok,
nem sok van hátra,
perceim a Holddal fogynak
és várnak a halálra.
várnak, hogy elmúlhassanak,
hogy engem elmúlasszanak,
és sírva kísérjen a sor vagy kacagva
gúnyos mosollyal a ravatalra
pillantva írják nevem neved mellé örökre,
s tán így adhatom magam neked örökbe.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vilagpolgar 2011.01.20. 23:08:13
goodnight 2011.02.11. 11:10:19