üzenem a virágoknak, hogy nyíljanak.
és hogy nem én téptem le a szirmaikat, nem én tapostam el őket, földet adtam, hogy szaporodjanak, teljesedjenek...
üzenem a fáknak, hogy bontsanak leveleket.
nem én törtem őket derékba, nőjjenek az égig, legyen létra a mennybe, és adjanak hűs árnyékot a fáradt vándornak.
üzenem a szélnek, fújjon.
nem hajlok meg előtte, kifeszített zászlóként állom a viharát.
üzenem az esőnek, kevés lesz.
a mocskot nem én hordtam az utcákra, és nem elég hozzá, hogy lemossa.
üzenem a lánynak, nem csak én voltam.
nem csak én változtam, és leginkább nem én változtam, a tisztesség pedig naív ábránd a tisztességtelenség után.
üzenem a városnak, hogy sokat adtam.
nem megbecsülni valamit rosszabb mint kitaszítani. nem minden úgy van, ahogy egyesek elképzelik és én is sokat tudhatok és az nagyrészt igaz is és fájhat is akár.
üzenem a világnak, hogy nem én voltam.
nem én rontottam el, nem én tettem tönkre és ugyanúgy szenvedem, mint mindenki más.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.