ítélni élőket és holtakat. nem az ember dolga.
megbosszulni, a sérelmeket megtorolni talán felnőtt viselkedés.
de akkor örökre gyerek maradok.

kételkedni, áskálódni, titokban lesni, rosszindulattal leplezni saját gyengeségünk és nyomorunk, névtelenül az árnyékból kiabálni csukott szájjal feledve mindent hálátlanul és akarni a rosszat.
félelmetes emberi lét.

kaptam sokat. lesz mit visszaadnom. kő helyett kenyeret? kérdés lett a gondolatból.

és ti? ez a csapat.. ez a bátor és nyílt nemzedék, a sok komment, a tettek, a teleírt tábla, a név a karokon, a vers, a dícsérő szavak, a csalódást leplező "szimpátia-tüntetés", az őszinte és örömteli mosolyok, a kulcs hiánya és keresése, a sok emlékezetben élő mondat mind mi vagyunk. ti és én.

félelmet nem ismerve fogná a nyakát, akinek mondom és a falnak is neki menne, tudom.
talán a végtelenbe is elhajózna.

még ma indulunk...