tényleg bezárva gyermekkorom óta korlátok közé és nem hagyják, hogy szabaduljak, kitörnék, próbálkozom, akarom és mindig úgy teszek, mintha nem lennének ezek a határok, de nem normális dolog ez, hiszen miközben magam megszabadítanám, téged beszorítanálak ugyanazokba a hibás, önző keretek közé és számonkérem és nem engedem, hogy kiteljesedj és én pedig csak hajtom a szabadulás gépezetének nyikorgó, egymásnak feszülő fogaskerekeit.
tényleg bezárva és közben szeretve és gyűlölve, tán nem szeretek tényleg senkit, tán mégiscsak szeretek mindenkit, tán a szeretet nem is létezik, csak elképzelés, a szerelem csak önző birtoklásvágy, nem is féltékenység, csak a "ne nyúljanak ahhoz, ami az enyém" érzése.
miközben tán nem is az enyém, csak elképzelem, nem is a magáé, csak elképzeli és én nem is vagyok sem ilyen, sem olyan, csak a képzeletetekben él ez a kisfiú, aki nagynak tetteti magát.
áthajol a korláton, gégéjét nyomja a hideg vas, kezei markolják a rácsot és ti nézitek, élvezitek, vagy szánjátok...
"nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
gáábi 2010.11.08. 17:09:31
bendeati 2010.11.10. 21:52:06