"Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam."

J.A

ha majd
messze bújdosom és remeteként élek,
a vadonban bogyókat keresgélek,
egymagamban nem lesz kedvem a szavakhoz,
találj meg engem és emelj fel magadhoz...

ha majd
éhezve fekszem a hideg, puszta földön,
a gyomromat nem lesz mivel megtöltöm,
pedig lenne kedvem tésztához, húsokhoz,
etess meg, kérlek, és emelj fel magadhoz...

ha majd
a Világ pora rakódik rá testemre,
a piszok fekete fátylat húz lelkemre,
ember helyett hasonlítok egy malachoz,
tisztítsd meg testem és emelj fel magadhoz...

ha majd
a víg szerelem végleg elhagyja szívem,
és a sarokba dob mind, akinek hittem,
végleg nem lesz kedvem már több szép kalandhoz,
csókolj meg bátran és emelj fel magadhoz...

/1995-2010/

miért hiszitek, hogy baj van? miért hiszitek, hogy nekem ez a jó? miért nem hiszitek, hogy csak az energiaminimum létezik? mert én is ezt vallom? nem is vallom, érzem, tudom.. sajna így van... az energia állandó, de a minimumra törekszik, a kis elmozdulás csak pillanatnyi fellángolás.

ez a legkisebb kényszer-elve. Le Chatelier-Braun.

ha megzavarod, kimozdul, de visszatér. biztosan visszatér...

s oly drága ez nekem. ez a minimum. ide visszatérni. meg sem lepődöm. kell is nekem, ezt gondolod rólam. jól gondolod? lehet. mi lenne ha kimozdulnék? fel-fel magasra.. repülnék, ahogy repültem, s mi jutott nekem? a magasság után a zuhanás.. 

mindig felfelé törekszem. s mindig van holtpont, mindig van egy legmagasabb energiaállapot, amitől csak lefelé van. akár nyersz, akár nem, a haszon kisebb lesz ennél. 

ez a termodinamika...

Március...
Hó...
Hahó!! Nagyszakállú Öregúr! Merre járnak a gondolataid? Valamit elfelejtettél.. mi itt lent nem holmi hóemberek vagyunk, nem a fridzsiderből bújtunk elő, Tavaszt várunk, vérpezsdítőt! Szerinted? Ez most mi? Miért kell nekem veszekednem Veled? Figyelj már oda egy kicsit.. 
Ja... nem csak itt a baj.. igaz.. a hó a legkisebb bajom.

Csak a Világot nem értem...

"Elhoztam a tengert, van itt kagyló, kavics
Londonból pár cd, Amszterdamból hasis
Az a hely nem lett meg, ami fejben megvolt
Maradt kagyló, kavics és cd-k, hasis, húgyfolt"

/Lovasi/

Tudtam én is, és Ő is tudta,
Hogy senki sem hívta,
A semmiből a szobámban termett,
És beszélni kezdett:
Barátom, ez hát a hely,
A templom, ahol élsz,
Látom, itt írod a verset,
Mikor éjjel hazaérsz,
Mikor éjjel hazaérsz.

Ismerős volt, vajon honnan?
Csak annyit tudtam,
Régóta figyelt már engem,
És érteni kezdtem,
Mi ez a furcsa idegen illat,
Mi ez a gyilkos szándék,
Mi ez a furcsa idegen ösztön,
Veszélyes játék.

Nézz rám, és most láss bennem mást,
Mint mit eddig láttál: eszmélj föl!
Mintha egy álom érne véget,
Úgy ébredsz majd az életből.

- Ákos -

Hazafelé a telihold vezetett minket, mutatta az utat, szép és nagy volt, barátságos, bíztató.
- Képzeld csak, Szabi - mondtam, hogy valami érdekeset de mégis igazat mondjak - képzeld, voltak emberek, akik elmentek a Holdra, leszálltak az űrhajóval a messziségben.
- Apa... Mi ez a butaság, amit mondasz?
- Hát nem hiszed, hogy emberek elmentek a Holdra?
- Nem... - és mosolyogva nézett ki az autó ablakán.
S milyen igaza is van.. Milyen butaság is ez, s milyen értelmetlen dolognak tűnik...

hosszan néztem, ahogy távolodott...
füstbe burkolta az idő.
csak a szomorúság és a fájdalom
maradt utána:
a gondolat,
hogy kiolvasta a tenyeremből
a talán nem is létezőt,
vagy az igazságot.

Megismert és most elment,
tán vissza sem jön soha.

S majd sokára, ha öreg leszek és esetlen,
megtört és fáradt,
majd talán virágot hoz,
a nevem alá illeszti, feldíszít,
ahogy most a mosolyával dícsérte énemet.

S akkor mosolyogva emlékszik arra,
amit belerajzolt a tenyerembe:
az ölelését, a múló időt, a bánatomat.

Egy régi, sercegő bakelit sláger zúg a fejemben, a hangulata dorombol, a tarkómat cirógatja, és átjár teljesen. A sötét szobában csak a sóhaj hallatszik, kint a hóesés, a tavaszvárás elnapolt gondolat volt, amíg meg nem érkezett. 
Az ágyon ül, a szeme csillog, mosolya kacér és hív, bátorít és elbizonytalanít egyszerre. A dal zúg a fejemben, a hangja kedvesen cseng, a hangsúly izgalmas, az este fényei játszanak az arcán, a tekintetében. Vártam, eljött, soha ne menjen tovább..
Maradjon itt, lélegezzen velem, legyen a dal, legyen a dorombolás, legyen az, aki, csak legyen...

"És próbálnak neked segíteni, de te nem vagy beteg.
Nem vagy beteg és hiába hallgatsz ez csak feltűnőbbé teszi
A helyzetedet, hogy semmi se jó, így csak megfulladni lehet.
És nem csodálom hogy nem találod...
A helyedet"

nem sok választ el a holnaptól. néhány perc, néhány dal, a fürdés, az esti értékelés. a rád gondolás, az elmélkedős szenvedős önmarcangolás. 
lesz holnap? s utána mi jön? egy újabb holnap? a maga furcsa gondolataival, az édes gondokkal? az elképzelt gondokkal...

itt szól a fülemben. le kéne tenni, mert csak dalol.. "ahogyan ő tudott szeretni"
ez megy majd egész éjjel a fejemben?
vagy tudok végre aludni?

azt kérded, kinek szól? kinek szól Süsü? kinek szólna? NEKED, így csupa nagy betűvel, s NEKTEK.. nem vagytok sokan. de vagytok.. s milyen sokan lehetnétek, de a Világ nem erre van berendezkedve, ez a világ nem a Világ és nem a Világosság...

ezért nézek a Napba. fáj és éget.
az Isten elbújt.. bújócskát játszik velem.. velünk..
de kik vagyunk mi, hogy el kelljen bújni előlünk?
s hol a Csoda? hol vagy, Nagyszakállú Öregúr?

"kereslek száz parancsban, böjtben és révületben"

hiszed-e.. hiszem-e vajon?
hiszem-e a holnapot?

"itt a csendben ülök..." 

"Szó sincs róla, jellemem nem valami erős. Folyton hajladozom, nyújtogatom nyakam, úgyhogy a bőre már egészen megráncosodott. Azzal vádoltok, hogy köpönyegforgató vagyok? Igazatok van. De ti, akik a földre sütitek fejeteket, és a sötétséget imádjátok, tudjátok meg, hogy én a napot bámulom, ezt a mindig mozgó, izzó bálványt, mely úgy változik, mint az élet, és úgy fénylik, mint az igazság."

(Kosztolányi Dezső)

kedves Naplóm!

te nem is vagy napló, ez a te legnagyobb bajod. te én vagyok. egyszer vagy, és máskor nem. néha hazudsz, sokszor vagy őszinte, de nem vagy napló. mert nem a múltat dokumentálod, hanem a jövőnek szólsz, nem írod le, hanem kérdezel és elbizonytalanítasz.

te nem vagy napló, te nem vagy semmi, ahogy én sem vagyok senki. mert VALAKI vagyok. igen. nem hiszed? kérdezz meg bárkit, mindenki ismer, vagy legalább azt hiszi, miközben nem érdekli, ki is vagyok. én vagyok a szatír a sarkon, a bújkáló rosszfiú, a fájdalmas aggastyán, a magamutogató remete. én vagyok a sikeres, a vicces, a vidám, az aki mindezt mutatja magáról, én vagyok A bende.

ismersz? szeretnél megismerni? tudod-e rólam, hogy csak lustaságból nem írok nagy betűkkel? hogy ez nem művészet, és ugyanannyira semmibe veszem magam időnként, mint ahogy ti engem? és nem is sejted, hogy sokszor viszonzom? vagy csak színlelem...

te nem vagy napló, te nem ismersz... 

Hazudik, aki azt állítja, nem szeret létezni. Az ember sajátja, hogy tudatával érti a létezést, csak az elmúlástól fél, hiszen nem tudja, milyen. Mindenki szeret élni, bolyongani, ragyogni, de félve összekuporodva szenvedni is. Mert mindig van kiért és van olyan, aki miatt. Ez táplálja a létezés genetikailag kódolt üzenetét. Élni valakiért  és talán meghalni érte. Harcolni érte, még ha esetleg értelmetlen is. Várni, hogy megérkezzen, lebeszélni magunk róla, és újra felismerni, hogy igen, Ő az, akiért létezünk. 
S hogy magunkra ismerünk benne és mindenben, amit vele, érte és ellene teszünk? Hát igen.. A nagyszakállú öregúr szelíden pillant le ránk, s ő tényleg tudja a titkot. Mi nem, mi fejtegetjük, keresünk, megbántunk, szeretünk, ölelünk, pofon vágunk mindent, ami a közelünkbe ér. Mindent és mindenkit, aki fontos nekünk.
Mert létezünk...

felejtve ébredni,
elfelejtve mindent, ami szürke és sivár,
felejtve sebet és bánatot,
feledve a végtelent,
élni a jelent,
kedvem lelni fiatalságodban,
mohó csókjaidban,
a szorító ölelésben,
ezt hozd nekem, te új esztendő...  

csak a Szomorúság végtelen, az Öröm a Bánatba hal bele, s mindent átszínez a Halál és az Élet zöldje méregzöld lesz örökké...

"Legalább húsz fok hideg van
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé."

(József Attila - Karácsony)

"kicsit azért,
lehet meg is kell változnom még... 

Rekedt hangon gondolkodtam, fejemben az ütem zaja, egy fekvő ember a hideg földön, a kezed a kezemben. S a tél beköszönt, másnap a hó békésen szálldogálva üdvözölte a várakozást. Belepett mindent, a gonoszt, a jót, a csalódást, az embertelen reménytelenséget. Az életünket, melynek új színt adott, melyben a fáradt ősz levertsége már lassanként elviselhetetlen volt.

Most friss minden, mintha most kezdődne, tiszta fehér, szikrázó, üde, arcot pirosít a gyermeki öröm. Mert mi vagyunk a jégen is megélők, a megbocsátók. Akik vágyakoznak, szenvednek, elérik, csalódnak, elcsúsznak de nem adják fel.

Az új szín, a kristálytiszta ragyogás, a fehér gyász megérkezett. Éppen a várakozás közepén, eltemetve a kételyeinket, várva az újjászületést, a napfordulót. Mert kicsit meg kell halni, hogy élni tudjunk...

"Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka."