korosodom,
Krisztus kora kopogtat ajtómon
ablakomon a szomorú eső zörget.

múlik minden, de valahová csak visz az út.

korosodom,
nem kísért már a titkos szenvedély,
az új, a veszély.
mert tele a szívem Veled
ifjú ragyogásod elvarázsolt.

csak te vagy,
csak téged tudnálak tenyeremen hordani,
csak téged tudnálak megtartani.

úgy szeretlek, ahogy ember szerethet.

korosodom,
csak a halállal nem békülök.

fáj az elmúlás, fájnak a dolgaink,
amik szétszaggatják az együtt töltött perceket.
fájnak és égetnek,
de legjobban az Élettől félek,
ahogy a halandó retteg az elmúlástól.

Egy betű a K, mely kemény de mégis beleégett lelkembe, gyermekkorom óta hajszolom, s megleltem végre. A lesz a következő, hiszen nevem csengésének minden rezdülésében, a hullámok gerjesztette csend múlásában dadog. T, melyet leírtam milliószor, hiszen Te vagy nekem reménytelve, bizalommal, s csak Ámulok  szépségeden, harcos fiatalságodon, s abban reménykedem, hogy sokáig jut nekem belőle. Végezetül M, mi vagyunk, ketten a világ ellen, együtt tisztán, szabadon.

Ne hagyjuk veszni, én őrizem a szemed s őrizem a neved...

Egy éve indult útjára a Blog, melyben magamat árulom. A lelkemet, a gondolataimat, a kínjaimat és az örömömet. Magamat és Titeket, szavakat és mondatokat, érzéseket. Sokat akartam adni, kevésre sikerült, talán annak a legkevesebb, akinek a legtöbbet adnám, s annak mond a legtöbbet, akiről azt sem tudom, hogy létezik.

Volt itt minden: szerelem, vád, kritika, lesifotó, zene, Isten, barátság, iskola, szomorúság, Kisfiú és Nagylány. Mind itt vagytok, és hogy itt lehetek, nektek köszönöm.

Hé, te Élet! Már magam sem tudom, mikor hazudsz nekem, s nem tudom eldönteni, elhiggyem-e a tévedéseim...
Állnál elém nyíltan, levetkőzve a napi igaztalanságokat, ereszkedj térdre, alázd meg magad, mert ha nem, és hazudod tovább a történetet, engem alázol mindhalálig.

dalok zakatolnak a fülemben, dob meg a basszus, a karmám ez, igaz sokak szerint nincs is olyan.. senki nem ért semmit.. nincs megértve.
és merre vagy? a fáradtság korlátol, vagy a világ sötétje öli meg a lelkem?
lesz-e világosabb ennél, vagy tehetelenül várjuk a végét?

s addig éldegéljek a hajlamaim szerint?

s tényleg nem lesz belőlem semmi, hiszen túl öreg vagyok? vagy ez már a valami, ami vagyok? Sanyinak üzenem: "a lényeg vagyok, és senki se láthat"

ez a mai üzenet.

Télbe temeti a nyarat az ősz, a lombokra színeket fest, majd földre teperve ködös borongást borít a Világra. A túlélésre játszunk. Fáj, és szomorú, de nincs szebb a tervezett, időben jövő halálnál, és nincs szebb annál, hogy úgyis feltámadunk.

S mikor a jól ismert utakat járjuk, mindig találunk valami újat, mindig meglátunk valamit az avarban, s az sem baj, ha a betemetetlen gödrökbe lépünk. Fáj és szomorú, de ez a sorsunk.  Lépni, menni, elbukva keresni a győzelmet.

S majd elérünk a tóhoz, melynek kristálytiszta vizében arcképünk ragyog nyáron, de most szürkén, befagyva találjuk képmásunk: arcunk megnyúlva, ráncosan, hajunkon az ősz bánata. Fáj és szomorú, ahogy a nagykabátba burkoljuk fázós testünk, eltávolodunk, de mindig remélünk...

Te tartod bennem a lelket, mint Ady Léda-szerelme, úgy veszel körül, mint gyengét az erős, védelmezel, rajongsz és rajongok, őrzöm a nyarat ősszel és várom a tavaszt télen, légy nekem, kedvelj, szeress ahogy én téged, még ha néha fáj és sokszor szomorú, akkor is.

Lehet elég lenne egy. Kétkedem.. Háromra indulok, s négyet lépek.. Felötlik bennem, hatást gyakorol, és hétszer is meggondolom. Nekem nyolc. Nincs kilenc életem, de már bánom, tízszer is eltalálom a szíved közepét ha kell...

magamra húztam a lusta délutánt,
ketten szeretkeztünk álmomban,
de csak a gyenge őszi napsugár
volt, megcsalt s hagyott vágyamban. 

mosolya kedves, pillantása hív, talán ő volt mégis
vagy nem?
csak képzelem?
kusza...

értelmetlen nézem az ébredő délutánt.
mellettem fekszik lihegve, csodára vár.
vagy rám...
tessék, hát itt vagyok.
hajszolj, űzz amíg bírom, szeress,
éltess,
rajongj értem,

mert ez kell nekem, örökké.

A tollal majd a közös életünket írjuk, s ugyanúgy dolgozunk mint eddig: az Ember lesz a fontos és az eszme, a kedves gondoskodás, a szeretet. Mert hiszem és vallom, hogy nem a tantárgy és az iskola a fontos, hanem mi magunk, mi akik együtt dolgozunk, akik egymásra utalva éljük életünket.
Nem sokan mondhatják, hogy azt csinálják, amit szeretnek, próbálom megbecsülni nagyon ezt az adományt. S köszönöm nektek, hogy tehetem, csinálhatom, alkothatok s rombolhatok is kedvemre.

A kedvemre és a javatokra...

ma rímtelen vagyok, mert ehhez van kedvem,
miért is kéne megfelelnem szótagoknak,
szavaknak
és furcsán csengő, dallamos mondatoknak?
a gép zúg és analóg gondolataim
digitálisan szenvednek.

megszült, majd újraszült a Föld,
mintha nem sikerültem volna jól,
ledobott a szikláról, Taigetosz kínja hasít belém,
hát miért énekelném meg szépen és dallamosan?
adnék, ha vennék, és vennék, ha lenni mit,
hová görgessem még fel Sziszifusz kövét?

támadok, pedig bújni volna kedvem.
harcolok, pedig lehet értem kéne harcolnia.
érzek, pedig... pedig? most mit írjak?

mit írjak, hogy érts? mit írjak, hogy azt olvasd ki,
amit gondolok?
ezért nem kell a ciráda, nem kell a dísz ide,
mert szeretni meztelen is lehet,
sőt csak úgy igazán.

meztelen szaladva, elkapva, boldogan.
boldogan, mert levetkőztük a kínt, az elvárásokat,
ölelve, mintha még nem öleltük volna egymást soha.
meztelen, mert nem kell nekünk más,
csak a rímtelen, édes, húsunkba vágó szerelem.

a világ sötétbe burkol,
energiatakarékos pislákolás,
hajnalban kiszáradt szájjal ébredek majd,
mert megint részegséget álmodtam:

rímtelent, kusza hajú zavart isteneket,
akik egymást kergetik, s tán sosem érik el egymást,
ha nem vetik le ruhájukat...

Fél a Hold és fél a Szív,
hisz' siratja másik felét.
Fél az élet, fél a halál,
nyár is megtalálja telét.

[...]

A legújabb nagy kedvenc, mert a többiektől szép az Élet, látod a Földnek is van Holdja...

Férfiak gyűlnek, komoly gondolatokkal, rombolva kívánnak építeni, fűrésszel bozótot írtani. Hogy legyen szép és békés, meleg sugarú napnyugta. Ami erőt ad a veteménynek, aminek a fényében lehet este merészen borozgatni, áldva az eget és az Úristent, aki volt kegyes hozzánk: életet adott. Mert dicsérni kell, mert ajánlani kell és áldozni folyamatosan, hogy saját lelkünk háborgó tengerét megnyugtassuk...

A kerten túl a nyugati oldalon a bozót magához ragadta az életet, benőtte a régi árnyékszéket, értelme nincs, de nőtt és kereste a fényt ott fent, ahol az Isten lakik, beárnyékolva a szerény szomszédos portát. Zúg a gép, csattog a fejsze, a fiatal fák meghajlanak, a férfi gondolatoknak eredménye lett: a temetetlen halál, a természet feletti győzelem, a langyos alkonyat hűvös sivársága.

S a néni, aki a kerten túl lakik, meglátva a kiírtott bozótot, összekacsintva az Istennel csak annyit mondott: "Milyen szép lesz a napfelkelte". Évek óta nem látta, évek óta sántikált a kertben és az árnyékban az öreg botra támaszkodva emlékezett a régmúltra.

A férfiak pedig Istent dicsérve köszönték meg a szomszédos kertben a napnyugtát, melyet visszaszereztek. Mert ami innen harc, az engedmény onnan, ami lenyugszik és pihentetve símogat itt, az amott reményt adva kel fel.

Az Isten pedig széles mosollyal és megelégedéssel dőlt hátra...

tudom azt, hogy hiányzik,
szívem halott és fázik,
eltemetve s kiégve,
elporladva. remélve
gyors és rövid napokat,
s feloldozó papokat,
hajnalt, reggelt, ami más,
derűs fényű feltámadást.

tudja ő hogy nem akarom
bevallani kínom s bajom,
fáj és éget minden nap,
nem gondoltam hogy elhagy
a remény és a félelem
járja át halott szívem,
tudod jól, hogy hiányzol,
ne kérdezz és ne vádolj.

Szép szavak helyett ha csendben maradok, az sem jó... Csak vársz pár szép szót, türelmet és megértést, de ha nem kapok alapanyagot, miből faragjak új szobrokat? A fűrész harap, a napok kínjai beletépnek a fáradt anyagba, és hajnalig tart az álmatlan forgolódás.

"magány, vágy és rettegés talán" 

Várj még, ne menj, az eső dala gúzsba köt, halkan játszik ablakunkon, rímes ritmust ver az üvegen és azt szeretné, hogy maradj. Hallgass, képzeld magad ide, ahogy ropog a tűz a magány kandallójában, nedves fa szisszen, majd lelkesen adja lelkét a tűznek. Ne szólj, értem, miért indulsz, öreg és fáradt az este, szívem is véle vénül az éjszakában. Hajnalra egy sas tépi a májam, a parázs felett őrködöm, harminc évem így telt, s azóta a többi, és ki tudja még meddig kíntatsz, Istenem...

Elkezdjük, és lelkesek leszünk.
Lelkesek leszünk, és megyünk előre.
Megyünk előre, bármennyire nyomnak is le a víz alá.
Nyomnak a víz alá, de menni fog, meglátjátok.
Menni fog, de ehhez Ti is kelletek...

Azt mondják az idősek, a Bölcsek: "Hej, fiatalság, Bolondság!"
És még azt is mondják: "Fiatalok, tiétek a Világ!"

Lehet tényleg bölcsek, mert lemondtak a javunkra a Világról, lehet csak belátták, hogy úgysem lehet vele mit kezdeni...

gyűlnek a varjak a háztetőre,
mindnek karma, tompa csőre,
sötét zubbony, félelmetes,
döghúsból fő nekik leves:
kavarog az utca
jön-megy a sok ember,
keveri az Úr fent
őszbe hajló kedvvel...