mindig a lényemmel bátorítottam, nem a szavammal.

adtam szabad gondolatokat, buzdítottam a cselekvésre.

nem ismerve a lehetetlent, nem tanítva csak a lehetségest.

a tudás, a szó, a bátorság szabadságát.

és most úgy cselekszetek, ahogy én is tenném, ahogy a lényemből fakad.

ez ad hitet...

"Hajnali harmat száll
És minden cseppjén megcsillan a fény,
Ahogy legördül hosszú fűszálak hegyén,
A városkapunál
Az érkező megáll,
Csak egy csavargó; vagy egy álruhás király?

A falakon túl a nép
Éli nyüzsgő, zajos, mohó életét,
És az ismeretlen a város főterén
Egy faragott kőre ül
És a tömegben egyedül
Egy furcsa, régi hangszeren különös dalba kezd.

Mint a suttogás a szélben,
Nem volt több a dal,
És félig el is fojtotta az őrült hangzavar,
Mint a suttogás a szélben,
Könnycsepp a harmatban,
Gyémántpor a szálló homokban.

És aki arra járt,
A gyűrött kalapba pénzt dobott talán,
És ment tovább a dolgai után.
Aztán évek múltak el
És századok teltek el,
A város mindig változik, az emberek sosem,
A színhely mindig változik, a történet sohasem."

be vagyok ide zárva,
két sör, négy fal, hat húr,
a magány hangja,
akarja,
rabolja, emészti lelkem.
csak elmerengtem...

szavak, melyek leírnak engem,
jó sosem voltam, testem,
lelkem,
az életem
csak ez a négy fehéren koszos fal
a leszaggatott papírok darabjaival.
felfal.
összenyom, szűkül a tér
sár mocsok és vér
amerre nézek,
és félek?
talán...

kezdet ez és nem átmenet
körbefutó szép képkeret
végtelenbe tartó sínpár
párhuzamost ölel immár.

a két karja nem rabságom
menekülni nincs vágyásom
rendezetlen rendezettség
minden rosszra légy a mentség.

félelmes erdőbe érve
oltalmat adó fának kérge
összetart és elvarázsol
metsz
alakít
újra játszol. 

nem a gondot hozza-viszi
bánaton túl reményt hiszi
hiheti,  tudatja velem
esőben fogant szerelem...

üzenem a virágoknak, hogy nyíljanak.
és hogy nem én téptem le a szirmaikat, nem én tapostam el őket, földet adtam, hogy szaporodjanak, teljesedjenek...

üzenem a fáknak, hogy bontsanak leveleket.
nem én törtem őket derékba, nőjjenek az égig, legyen létra a mennybe, és adjanak hűs árnyékot a fáradt vándornak.

üzenem a szélnek, fújjon.
nem hajlok meg előtte, kifeszített zászlóként állom a viharát.

üzenem az esőnek, kevés lesz.
a mocskot nem én hordtam az utcákra, és nem elég hozzá, hogy lemossa.

üzenem a lánynak, nem csak én voltam.
nem csak én változtam, és leginkább nem én változtam, a tisztesség pedig naív ábránd a tisztességtelenség után.

üzenem a városnak, hogy sokat adtam.
nem megbecsülni valamit rosszabb mint kitaszítani. nem minden úgy van, ahogy egyesek elképzelik és én is sokat tudhatok és az nagyrészt igaz is és fájhat is akár.

üzenem a világnak, hogy nem én voltam.
nem én rontottam el, nem én tettem tönkre és ugyanúgy szenvedem, mint mindenki más.

postolok őrülten, talán észreveszi valaki, talán nem érdekel senkit, kiírom, kirakom, belinkelem a nagy virtuális őrületben hadd kergessék egymást a gondolatok, a dalszövegek, hadd loholjon Attila Flóra után, eszmélet a Világra és persze dobog, na meg anya a kígyóval szeretkezik...

postolok, hátha...
és igen.. észreveszi. észreveszi bennem a kisfiút, lájkolja a nagyfiút, forgatja a gondolatokat a fejemben, ott van a dalszövegekben, van kedvem írni, van kedvem a szomszédot elkergetni a gitárral és talán ma már a növényeim is kapnak új földet a cserépbe...

hátha.. hátha jót tesz nekik (is)...

azt a Mindent kell leírnom,
ami a Semmibe tart.
fojtó füst, amely a szemembe mart.
a Minden, ami tán Semmivé lett,
a Minden, mitől Semmi az Élet.

hányszor írtam, kértem, védtem,
féltésemmel összetéptem,
szétszedtem és összeraktam,
most itt a Semmi egy kupacban.

mert mit érdemel a rendet bontó?

mit érdemel az újra teremtő,
isteni szándéktól vezetett,
de jéghegytől megfeneklett,
folyton újrakezdő, fel-felálló,
önmagát mindig vádló
nyugtalan képzelet?

a Mindent és a Semmit.
mik folyton marakodnak.
rendetlen verset írnak, tanakodnak:
hol a ritmus, hol az ige,
kell-e az összes könnycsepp mindegyike?

mi volt a Minden, és mi lesz a Semmi?
Semmi volt tán, és a Mindent teremti?
vedd szádba szavam, ha velem dalolsz,
vagy út szélére köpd ki,
ha ellenem dacolsz.
alkoss Semmit, a Minden helyett,
ásd el a földbe, aki vétkezett,
mosd meg arcod, mosd meg kezed,
hisz' sosem volt tiszta a neved.

Minden-Semmi, Semmi-Minden,
a Semmi után semmi sincsen.
azt a Mindent úgy írhatnám,
ha Isten lennék a keresztfán.

"Akartam, mert akarni kell
Aki megszületett, az többé nem felel
magáért, mert az öntudat gagyog
Súgja a jelet, hogy íme én vagyok
Az aki mindent csak szépen tehet
S tetteimért már nem felelhetek,
Megszült a világ, hogy sorsom is legyen
Hogy eltékozoljam az összes életem. "
 

visszaszámlálás indul, eltűnök...

Attila, tavaly újjászületésre bíztattál, és én bíztattam Attilát... nehéz időszak volt. az is, ez is. tavaly újjáéledt az ország, bár nem érezni minden ízében a tavaszt. ez egy ilyen ország, ilyen Magayrország... és ilyenek vagyunk mi is, emberek itt ebben a teknőben, a Kárpátok szorításában.

félünk, nem merünk, hallgatunk.
a te rettegésed van bennünk, Attila. a te örök szerelmed, a te örök rajongásod, a hányattatott sorsod, a lelked.. megszülettél ezen a napon, de rögtön meg is haltál. ahogy mindannyian a születésünk pillanatában.

Attila, még élned kellene, látnod mi van velünk, látnod, hogy mégis csak érdemes volt megszületned, látnod, hogy akarunk élni, remélni, gondolni...

látnod kellene, hogy verset akarunk írni egymás szívébe örökké...

mint a kisfiú, olyan vagyok most
durcás, mert nem kapja meg amit akar.
és megbánt.
tudja.
bánja, fájlalja,
szégyelli, ostoba
játék ez...

tán csak a magánya,
tán csak a képzelt magánya
bánja,
űzi, hajtja a halálba.

mint a kisfiú...
öleld magadhoz... 

"Már régóta azt játszom, hogy az is van, amit akkor láttam,
Mikor még a kertedben éltem, hogy menjen a többi
Menjen a többi, menjen a többi

Még egyszer
Még egyszer
Még egyszer
Még egyszer
Kapudon kopogtatok, aztán meg dörömbölök,
Hogy engedj be éjjel
Ma éjjel"

(Kispál és a borz)

ezt a poharat is gyűlölöm, a füstöt is, tán magamat is, de gyűlölöm gyűlölni a gyűlöletet is. kedves lehetsz, őszinte, de beverik a pofád. feldíszíted aztán meg is adják neki, és csak menekülsz a gyűlöleted elől.. és kérdezik miért. honnan tudjam? hibáztam? lehet. akartam? lehet. akarni fogom? talán... ezt is gyűlölöm...

tudom a sorsom, megszelidítem, megszerzem valamiért, és elveszítem ugyanazért, próbálom megtartani, de ugyanaz a sors és ugyanaz a helyzet, pedig sokat adok, magam adom, majd eltűnve ugyanabba belebonyolódva megszűnik hirtelen.
és újra lesz majd és ugyanabba keveredve ugyanúgy elveszítve, nem megtartva, mert az akarat kevés, ha ez a sorsom...

tervezd a jövőt a jelenben és ne tanulj a múltból, hagyd hogy elkövesd ugyanazokat a hibákat és kovácsolj erényt a balgaságokból is. tervezd, hogy legyen ami füstbe megy, ami elillan, amit a fejfád felett állók eredményeidként sorolnak.
őrizd a titkot, mondogasd magadban, hogy minden így volt jó és ne térj le róla, hiszen nem bújhatsz ki önmagadból.

mint mikor úgy érzed, végképp egyedül
csak magadnak maradtál, s remekül
soha többé és tán nem is volt soha
és minden végtelenül ostoba.

mint mikor magad ostorozod végtelen,
és minden mondatod képtelen,
fáradt és meg nem értett folyam,
mint elhamvadt tűz, olyan.

A hová és a miért? E kettő a fejemben, mennék, de miért is és hová indulhatnék? Útrakeltem, ideértem a semmibe, amiről azt hittem valami, és a valami bármi volta rémiszti kétkedő lelkem. Lehetne a bármiből EGY, lehetne a miértekre CSAK és MIÉRT NE a válasz, és jó volna, ha látnám az ÚT végét.. vagy legalább az irányát...

"Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele."

írjunkegybemindenthogyneszakítsunkszétsemmit
legyenmindenegyéslegyünkmiisegyek
nemakaroksemmitszétszakítanikellmindenéskellazösszes
merttelhetetlenvagyok
ésnemtudoklemondaniarrólamijómégakkorsemhacsakritkánaz
mertcsakritkánvanéstöbbszörakarom
deahogymondtamtelhetetlenvagyok
vetkőzzünkleéslegyünkegyek
hiszenkettenkülönnemlehetünk
végeztessékbeazakarat
kellasorsomnemadomfel
mégakkorsemhanehézésnembíroknéhaelvele
 

mint a költőkben a fogyó hold bánata,
úgy nőnek a percek, mikor reám gondolsz,
és foggal-körömmel bőszen küzdesz,
hisz' érzed, hogy mellettem tombolsz,
velem élheted,
velem fáj életed,
de legalább megélheted...

és csak állsz az ablakban, várod,
a csendet is átöleled, magad előtt látod,
hallod és újra elképzeled, ahogy mondja
a Búcsúzás zord szavait füledbe súgja.

ne hidd, hogy most utoljára, ne hidd hogy vége,
a nevedet ezerszer írom fel az égre,
szemedben kéne elvesznem örök időkre...
pedig nem sok,
nem sok van hátra,
perceim a Holddal fogynak
és várnak a halálra.

várnak, hogy elmúlhassanak,
hogy engem elmúlasszanak,
és sírva kísérjen a sor vagy kacagva
gúnyos mosollyal a ravatalra
pillantva írják nevem neved mellé örökre,
s tán így adhatom magam neked örökbe.

"Ismerek gyermekeket, akik bácsinak szólítanak,
ismerek ifjakat, akikkel elborozgatok,
világra szóló terveket szövögetvén.
Ismerek leányokat, akik vidáman kacagnak tréfáimon
és búcsúzáskor megszorítják kezemet.
Ismerek kacér és komoly asszonyokat, akik ölelésem
forróságára várnak, vagy elsírják nekem szomorúságukat.
Ismerek kemény férfiakat, akiknek kérges a jobbtenyerük,
ismerek bölcseket, akik tanácsokkal látnak el.
Ismerek kötögető nagymamákat, akikhez kávézni járok
s meghatódom szerelmi emlékeiktől [..]"