Sápad a repce sárgája, fehér bodza nyílik az utak mentén. A lapos, érett tányérok szelíden kínálják a zamatos virágokat. Szörp lesz belőlük, vagy tán a madarak örömére nyílnak. Szörp sokféle recepttel készíthető, de a végén majdnem ugyanaz kerekedik ki: aromát a virág ad, a cukor tartósít, van ki főzi, dunsztba rakja, van aki nem. A lényeg, hogy az aranysárga üdítő ízletes lesz.

Mennyi ember, hasonlóak, mennyi érzés egy húron, s mi mégis mások, nagyon különbözőek vagyunk. Egy a recept, egy az anyag, atomok és rezgések, s mégis van jó, s mégis sok a rossz...

A nagyszakállú öregúr nem egy sablonra alkotott :S

elgyötört és meggyötört,
elhagyott minden gyönyört,
fáradt könnye legurul,
ráncos az arc, elcsunyul.
várja,
érzi
végét a napnak,
vörös az alja
a nyugatnak...
 

100 éve született, de csak harmincötöt adott neki a történelem. Verseivel együtt halt meg, egy nem létező világért, ostoba elvekért, kitalált butaságokért küzdő gyalázatos korszak ölte meg.
 

"Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen."

- Radnóti Miklós, Szentkirályszabadja, 1944. október 31. -

Megígértem, teljesítem, mert én is megcsinálom a házi feladatot. A "kémiaversem" a blogban:

körülnézek, merre járok,
mindenben kémiát látok.
etil a lötty poharamban,
hajfesték van a hajadban.
körmöd lakkos, tarka-barka
aceton kell neked, majd ha
lemosod azt róla bizony,
hidrofób az a víziszony.

na és ebéd, mi volt mára?
szénhidráttal ne mássz fára,
kövér tested adalékkal
lesz majd tele, ha sokat fal.
tartósítószer sem kéne,
faluszélen öregnéne
sem használta lekvárához,
a sok szer az bizony káros.

mi lesz hát a kábulattal?
a szerektől tompa aggyal?
nikotin ne legyen véled:
füstöddel száll el az élet.
ne sodord és ne lődd magad,
nitrogéntartalmú vacak.
hová jutunk? merre megyünk?
a KÉMIA legyen velünk...

Ugyanez olvasható itt: bendekemia.blog.hu

A Balatontól délre végig virágzik a repce, lesz munkája az olajütőknek. Már ha még van ilyen a skanzenokat és a falusi turizmust meglovaglókon kívül. Mindenesetre olaj lesz belőle, nem kell mindenáron szűz olivát csepegtetni a serpenyőbe. Mert ha 3000 évvel ezelőtt az Indus völgyében jó volt, nekünk miért ne lenne az.
Szóval virágzik a repce, gyönyörű a sárga, illik a zöldbe, kell ez a tavasznak. Ez a szín. Ami nem Júdás nadrágja, nem elárul, hanem vígasztal, kedvre derít, nem elad pár ezüst pénzért, hanem életet kínál. Napfényt, ízes esőt, kövér földeket konzervál.
A busz rohan, egyik "Európai falu" a másik után, de mitől az, és amelyik nem az, vajon miért nem? Mindegyikben ugyanúgy dől ki a tyúkól ajtaja, a szakadt emberek piszkosan üldögélnek Európa árnyékában elveszve, munka nélkül, rongyos gatyában. A kutyák megkötve, a macskák szabadon kóborolnak.

Miért a hűséges kutyát verik láncra, és miért hagyjuk a hűtlen, hálátlan macskát csavarogni? Miért?

A Balaton kékje nyugodt, repce sehol, eltűnt, a hegyek komoran állnak ki tudja mióta, s várnak. Mindig várnak. Egy időben azt gondoltam rám. Ma már nem hiszem. Ma néha azt gondolom, nélkülem is minden ugyanígy lenne itt. Vagy mégsem? Néha cáfol egy-egy mozzanat. Valaki az estében, aki kikiabál rám a kocsiból: "Jó estét, Tanár Úr!"  Vagy a volt tanítvány, aki több éves beszélgetéseket őriz, és elküldi nekem emlékeztetőül, hogy vajon még mindig úgy gondolom-e.. Mert megváltottuk a világot, a hitet, a nőket, az iskolát...

Édesanyám kérdését kell idéznem, mert ma Anyák napja van: "Jól érzed itt magad?"  A válasz nem könnyű, az Életet nem mi irányítjuk. Ringathatjuk magunkat naív ábrándokban, de felesleges. Ahol a kalapom, ott vagyok jól.. Hogy meddig s aztán hová, merre, nem tudom. De hogy miért ide, azt talán..
Azért a szempárért, a mosolyáért, a vágyakozó tekintetekért, a kezemet szorító kisfiúért, az erős baráti kézfogásokért, a buksi fejekért, akik engem figyelnek. A gondolatokért, a 10-20 blog-olvasómért, akik elhiszik, hogy vagyok, vagy tán félrevezetem őket...

Tanulság nincs. 

csaltam, loptam, és hazudtam,
a világtól is elfordultan
éltem,
s kérdem:
élni vágyásom hát mért nem
erősebb mint ahogy féltem...
 

Szegény Jávor Pál, majd a feketemosó mindent lehoz rólunk, a menetszélben az arcom, a szemüveges vár a mosdóra, itt valahol kockacukor és country az az idő.
A szomszéd teremőr, "Helló, helló, jó napot!", örökre nehézbörtönsúlyzó... mindez elegáns tűnődés a pénz miatt.. igazságos? 

zúg és búg olajozatlan
percek futnak számolatlan
órák lesznek nappá nőnek
vége lesz majd esztendőnek
zúg és búg zakatol rohan
ördög hajtja sötét roham

a napok, melyeken nem történik semmi
a semmitmondó, gondolattalan esték, amikor a reggelt sem várom
az órák végét váró üres tekintetek
a rám sem tekintő monoton, személytelen köszönések
a "köszönöm, jól vagyok" válaszod, mikor már futsz is tovább
a futás, mikor senki sem kerget
a kergemarhakór: a reménykedés
a reményteli számolgatásaim, hogy meddig tart vajon ez az egész
 

Az aluljáró mocskos volt, az emberek rohantak. Sodródtam, ők talán tudják, hová visznek. Ha nem figyelek, fellöknek, ha figyelek, akkor nem néznek rám.
Szétnyílt a tömeg, kerülnek valamit, ami taszítja a zsúfolt embereket. Alig mertem ránézni, alig tudtam elmenni mellette. Haja, ruhája fekete, mereven nézett maga elé senkire sem pillantva. Nem lehet több 16 évesnél. Nem idősebb, mint azok, akikkel nap mint nap találkozom, akik egészségesek, akik szerencsések, csak nem tudják, hogy azok.
Félve pillantottam rá, egyik kezében műanyag pohár, a másik kérlelve tenyérrel felfelé. Egy törékeny angyal a kerekesszékben.

Aztán lefoglalt, hogy megkeressem a házszámot, elterelte a figyelmem a sok gyaloglás, a nagyváros zaja, a szakértő előadók, akik egy virtuális világ nem létező problémáival harcolnak Don Quijote módjára, szamáron ülve. Milliókról beszélnek, öltönyben járnak, drága autókkal kerülgetik a kátyúkat.

És visszafelé menet igen, ott volt Ő. Hová is ment volna? Azt a kevéske pénzt, amit kár is lett volna másra költenem, már korábban a zsebembe rejtettem. De nem volt bátorságom. Odaadni. Megtorpantam, de tovább mentem. Látni akartam, segíteni, adni, nem kérni. De féltem. Féltem, hogy rám néz, vagy hogy hozzáérek a kezéhez.

Pár lépés után visszafordultam, megint elmentem előtte, távolabb, az aluljáró túloldalán. Bementem picit az Árkádba, csillogott minden, lányok alig ruhában, napszemüveges férfiak a mesterséges fényben, akciós minden boldogság.

Megfordultam, közeledtem, egyre csak néztem. Megálltam előtte, és az összehajtott papírpénzt a poharába tettem. Ekkor nézett rám a barna szemeivel. Köszönet rebegett az ajkain, halkan mondta, senki sem hallhatta.

Zavarodottan, elkeseredve, szomorúan kértem a vonaljegyet, fülembe dugtam a zenét, ültem a metrón, bámultam előre mint a többiek, rám vigyorgott Balázs egy plakátról, olcsó a sajtburger, tiéd a Világ a Vodafone-nál, és az Ördög csak vigyorog, és egy törékeny, 16 éves lány koldul az aluljáróban. Beteg talán és nincs senkije.. A család kényszeríti, mert nem akarják eltartani.. Vagy valami ezeknél is rosszabb..

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a Déli Pályaudvaron ülök, ez az első blog bejegyzésem, amit kézzel írok. Mellettem egy hozzám hasonló korú lány seftel Rubik-kockákkal, komoly ezresek cserélnek gazdát, sorban állnak a kisfiúk, forgatják kezükben a játékszert. Nagy a váróterem, egy tizenéves srác támogat egy férfit, és egy pici ember sokak által láthatatlan dolgokról gondolkodik, és ír egy fehér lapra kék tollal.
Ez vagyok én ebben a mocskos, rohadt, szemét Világban. Ebben a szerencsétlen, leírt, pusztuló országban 2009-ben.

Nem véletlen, hogy az ördög csak követeket küld a Földre, ő is szégyelli ezt az egészet...

Lekapcsoltam a csillagokat, nyugodjanak. Majd felkapcsolom újra mind, ha itt leszel velem...

1905. április 11-én született, s nem bírta csak 32 évig. Pedig az övé is volt ez a világ, leginkább az övé kellett volna hogy legyen.

"József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott"

"Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek"

A város szürke, az emberek loholnak valahová, és mikor odaérnek, rohannak el onnan is, de az ég kék felettünk, és jó szándékkal tekint ránk a szakállas öreg Úr.

eltűnődöm az időn.
az embereket nézem,
és látom, érzem
a várost,
az utcát éjjel,
most tiszta álmot képzel,
mert este már talpig
sáros minden a szennytől.

ablakom új, a fények régi
színekkel festenek új estét,
te a kádban csobogsz,
várlak,
szemem álmos,
vágyom rád most,
csak szöszmötölsz,
én szöszmötölök,
reggel nem lesz kedvem
de el kell mennem,
várj meg itt.

Nos, igen. Dömdödöm. Vagyis nem ilyen egyszerűen. Mert Dömdödöm nem beszél csak úgy. Ő nem beszél mellé, őt nem lehet félreérteni. Aki nem érti, amit mond, ő akkor sem értené, ha retorika tanárként ékesen szólna a világ bajairól... vagy a Bajnairól.

Hopp!! Az első politikai megnyilvánulás a BLOGban.. Igaz, talán jobb, ha nem ismeritek a véleményem. Mert nincs ennyi lámpavas, amire kötelet bogoznánk. Valaki már rendet tehetne, de legalábbis, mikor mi itt lent, megnyomorgatva kékítőt oldunk, hogy megéljünk, szeretnénk reménykedni.. és közben olvasgatjuk a magunk által írt füveskönyveket..

Mindegy is, a négyszögletű kerek erdőben nincsenek bajnaik és eszdéeszek, nincs megszorítás, csak bárányfelhő-bodorítók és dalnokverseny. Mert ma tudjátok minek örültem a legjobban? Dömdödöm versének, ami arról szól, hogy mennyire szereti a barátait, azokat, akik ott élnek körülötte. Mikor mondtátok el a barátaitoknak, hogy szeretitek őket?!

"Dömdödöm, dömdödöm,
dömdö-dömdö, dömdödöm!"

Lehet, én egy szentimentális őrült vagyok, lehet naiv és képzelgő. Lehet, én vagyok a Kis Herceg, és várok-várok, vagy akár lámpagyújtogató módjára percenként gyújtom meg és oltom el a lámpást. De ma délben akkor is tudtam, hogy mindannyiótoknak ezt fogom este írni:

DÖMDÖDÖM!
 

elképzelem azt a sziklafalat, lógatom le a lábam, nézem a mélységet, és szembejön a két vakító reflektor. nem látok semmit, csak az éles puffanás.
és csend, bántó, gyilkos, félelmetes csend. élek még? vagy végre hatottak a gyógyszerek és ez már az álom?
de én nem ezt akartam! hogy jutok innen vissza?!
kezdett összeállni a kép, nem kellett volna képzelődni, új út, célok, lehetőségek s ezek hová lettek egy pillanat alatt?!

utánad mentem, hogy ne rántsd magaddal az életed a mélybe.
most vajon jön-e utánam valaki?

"Én mindig változom,
mint egy átkozott bolond,
csak benned örök a gond...
Halálos a tavasz, de szép,
és megkísért egy kép,
mégis Hozzád repülnék...

Most kell, hogy nagyon szeress!
Szorítva magadhoz ölelj,
mert most semmi nem biztos,
ma a jó is olyan rossz...
Most kell, hogy nagyon szeress!
Gyöngéd, türelmes lehetsz...
csak észre ne vegyék,
hogy nem vagyok kemény..."

- r-go -

Ha szeretnéd, a zsebkendőből zászló lesz, és fura emberi névvel mondjuk, a Z is L betűvé változhat, és foghatod a kezem, és tudod nehezen engedem el.
Mert hiába növesztett már harminckét csikorgó télen át a kín, hiába vagyok nagy és talán néha a szemedben a legnagyobb, leszek majd picike és gyenge, és leszek majd az, akit nem akarsz látni, alattam kő és üresség felettem, és ezt reám zúdítja minden együtt töltött pillanat.

Mert minden mosoly egyszer könnyekké válik...

talán hatnak a szerek
a bőrömön vagy a tüdőmben,
s mikor diagnosztizálják,
én tagadom,
hogy nem, én nem,
és rossz lesz
és értelmetlen,
és nem látok jót
az élvezetben
és talán majd bánom,
hogy nem kértem fel
a bálon
az Életet.