Tegnap éjjel éppen elment a Net, amikor azon tűnődtem, miért jó felmászni egy tetőre csoportosan és hol ücsörögve, hol pedig fekve az eget bámulni és fotózni magunkat.

Először megrémültem, hátha egy öngyilkos szekta csoportos életet-lezáró aktusába csöppentem (ha szabad ilyen képzavarral élnem), hiszen mintha még csókolgatták is volna egymást egyesek.

Aztán némi reménykedéssel töltött el a gondolat, hogy ez valami újfajta perverció, és afféle össznépi háztetőn szeretkezős esemény lesz belőle, de nagyon nyugodtan feküdtek, tehát ez a verzió is elvetve.

Mi marad tehát? Na, itt ment el a net, és el is feledkeztem a háztetőn kalandorkodókról..

A kérdést hagyhatnánk nyitva is, amolyan "ma nem foglalkozom a dologal" érzést generálva... Végülis majdnem mindegy, mit csinál néhány fiatal a Zeneiskola tetején, nem? Hiszen fiatalok, felfelé törnek, megmásszák, meghódítják, egyensúlyoznak a magasban...

...csak le ne essenek... :S 

most nem hallom a dalt,
ami szívembe mart,
most nem hallom a dalt.
szárnyalj, dalold a dalt,
énekeld, mert most nem
hallom, most nem hallom,
most nem hallom a dalt.

csiripeld és dobogd,
üsd a ritmust, dadogd,
mert nem hallom a dalt,
a dalt, a dalt, a dalt,
mostot és a tavalyt,
a jövőbe zengőt,
most nem hallom a dalt.

A szülők a szakadék szélére korlátot építenek gondosan, hogy megóvják gyermekeiket a zuhanástól, de ők a lábukra kötelet kötnek és leugranak, hogy megismerjék a mélységet.

mint a szél,
olyan vagy nekem:
jössz és rohanva elsietsz,
alig vagy velem,
mellettem nem pihensz.

mint a szél,
futsz felém és elrohansz,
viszel mindent,
a lelkedet,
a testedet,
illatodat,
rímeket,
ideges pillanatok, vágyakozás
marad utánad...

Kólát szürcsölök, a négy falat nézem, magamban füstölgök, írhatnám rímekkel szedve is, talán kedve is lenne elolvasni valakinek, vagy én olvasnám el ezerszer mosás közben, után, teregetés előtt. A telefonom nézem, a monitort bámulom, számolom a perceket és várom a holnapot. Egy új füveskönyv a táskámban, egy régi füveskönyv a fejemben, mindig hozzáírok valamit, csak bölcsesség nincs benne.. csak a Bende... Vele vagyok összezárva... Magammal...

rosszul vagyok összerakva
nem tudok másra gondolni, csak hogy rossz a tervrajz. ha gondolok valamit, az nem létezik, ha remélek, csalódom, ha mondok valamit, kiforgatom a Világot a sarkaiból és valahogy nem vagyok jól összerakva tényleg.
sokat akarok?
sokra vágyom?
csak tiszta körülményekre, nem kitalált dolgokra és nem hadakozásra.
ha őszinte vagy, nem bírom elviselni, mert megszegi a szabályokat, amiket te is betartatnál velem, lásd be. ha fáj a fejem, ha fáj a fejed, közös a gond, de nem értem meg.
rosszul vagyok összerakva. ez már biztos.
kitalálnak dolgokat, pedig nem tettem semmit, csak ott voltam, és kitalálom, mert nem tudom, mi a valóság, hiszen eltitkolják és csak emésztem magam, tán tényleg a boldogtalanság éltet?
nem összerakva vagyok, ez a lélek metabolizmusa, le vagyok bontva, szét vagyok marcangolva.

Ámen.

tél van itt a nyár helyett,
a szívekben örök tél.
fúj és zörget szüntelen
disszonánsan szél zenél.

álmatlanság, félelem,
örök sötét, fénytelen,
kellemetlen igazság,
ördöglaki pimaszság.

fúj,
mar,
megöl, bágyaszt,
keserű epével eláraszt,
leteper.
jót keresni nem itt kell...

 

Valamit kéne ide írnom, nem? Vagy nem is hiányzott?
Írjam ide, hogy reggel megharaptalak volna?
Vagy azt, hogy nem láttalak, mikor te láttál?
Esetleg azt is ide írhatom, hogy csak azért álltam oda, hogy ott legyek? Hogy ne a hátad mögött kalimpáljak a karjaimmal, hogy észrevegyél?
De legépelhetem, hogy nem bánom, hogy elmaradt és előbb bújhattam oda, ahová minden percemben vágyom?
Vagy osszam meg mindenkivel, hogy az a fránya idő azért csak elrepül mindig, olyankor meg főleg, amikor vánszorognia kellene?
Netán a magányomban várakozást tegyem közszemlére? A csókokat, melyek a jövőt erősítik? A félelmes nagy kertet, amiben az ég felé kiálthatom az ujjam mutatva, hogy NEM FÁJ?
Vagy mondjam el mindenkinek, hogy várom a mosolyod?

Igen. Ez lesz az. Várom a mosolyod, hogy újra lássam...
 

Az idő, amiből egyre kevesebb van.
Időt nem lehet kérni, az időt csak elpazarolni lehet, időt nem lehet nyerni, csak veszteség lesz belőle.
Az időre haragszom, mert rohan ha velem vagy és vánszorog csupán, ha távol tőlem...

minden napom árnyékban élem,
létem s hazugságaim félem,
elárul,
a szélére lök minden könnycsepp.

mosolyod a fény,
mely felé mint hervadt növény
kúszik szívem, csapzottan, megállva,
elmélázva,
belefeledkezve
illatodba s szemedbe,
s talán hozol nekem még reggel meleg kiflit s kalácsot.

mindig eső kíséri lépteink,
míg egymás felé haladunk,
hol meggátol,
hol csöpög a fejünkre s átölelt esténket figyeli,
hol pedig megelőzi csendes kézfogásunk.
meg sosem ázunk...

s a kisfiú szomorúságával nézek utánad,
s a kisfiú örömével vártalak
hosszú percekig az ablakban,
kutatva lépteid ahogy hangtalan
közeledsz felém...
közeledsz és feloldod tán a bánatot,
a magányt,
az elkeseredett almabor szagú fájdalmat,
mit számban érzek,
s az illatod váltja kisfiús gondolataim közt a félelmet.

magamba szívom, hajnalra benne ébredek majd,
s míg újra nem látlak, addig életben tart...
 

"Sumák lázadók véreres szemű senkiháziak rámfigyeljetek

Megérkeztek.. Lehet napokkal előbb, de én csak ma vettem észre őket. És azt is láttam, hogy a fekete gúnyába öltözött varjak összehúzott szemmel méregetik röpködésüket. Irigylik a kicsiny testbe zárt boldog elszántságot.

Minden belefér ebbe a percbe,
az összes fájdalom és kín kezdve
a születés zokogásával,
világra csodálkozásával,
mi nem múlik soha.

Álmok, mik szertefoszlanak,
csendek,
harmatcsepp könnyek,
egy szerelem margójára írt bánat,
mi lefelé görbíti a számat,
a padon üldögélés,
közös titkok,
kacagva kerékpározás,
a világ elől elbújás,
egy "kételyekre és félelmekre" levél,
mind-mind belefér...

Hatvanszor kattan
agyamban,
hatvanszor gondolom magamban
neved, s hogy mit tehetek,
hogyan lennék jó, áldozatkész,
merre változzak,
mennyit áldozzak,
féljek vagy kételkedjek,
bízzak netán, s a combodra csapjak,
hogy itt a tavasz,
ölelj...

Senki mást, csak engem,
építsd meg a tervem
kősziklára gondos kézzel örök időkre.

zilált lelkem a szemfedő, 
melyen távolba meredő
szemed kékje simít szelíd ráncokat.
lábamon szomorú cetli,
mely meg sosem fejti
a bennem dúlt harcokat.

Mikor önmagam keresem, mindig másokat találok. Azokat, akik megállítanak az utcán, vagy a hátam mögött suttogva tudakolják vagy próbálják kitalálni, mi van velem. Akik szerethetőnek tartanak, akiknek néha talán hiányzom, akik a véleményemre kiváncsiak. S akikről néha-néha el is hiszem, hogy aggódnak értem, pedig sokszor kedvetlen, türelmetlen és gonosz vagyok velük.

Gábor szerint sokat idézek másokat, ez így nem blog, ez nem az igazi, miért is írom le mások gondolatait. Hogy igaza van-e, ezt most nem keresem, kifogásnak persze jó. S lehet igaza van, de ezzel sem jutok előbbre. Mint ahogy semmivel.

Mert Lovasi "barátomat" idézve (ő nem tudja, hogy a barátommá fogadtam, és tessék, Gábor egy újabb idézet) "ami érdekes meg van írva minden", hát akkor minek kínlódjak, a Világ megváltatlanul rohan a Vége felé.

Amúgy sokszor gondoltam, hogy én írok mindent, hogy csak az én gondolataim léteznek és valóra is válnak.

Hittem, hogy megírom a gyermekkorom, de a szüleim kötöttek gúzsba (azóta is hálás szívvel gondolok rájuk).
Hittem, hogy megírom az álmom és az Életcélom, de kiderült róla, hogy a Hivatásom is csak eszköz, a Cél homályba vész és én nem vagyok fontos a folyamatban.
Hittem, hogy olyat írok, amit senki más, felépítem, berendezem, de egy pillanatban haszontalannak tűnt és eldobtam.
Hittem a versben, a gondolatban, de a fióknak és Nektek írok, akik jó esetben vagytok húszan.
Hittem, hogy én írom a szerelmet, a hűséget, az örök vágyakozást, s most József Attila Flóráját kutatom a vagonok között bolyongva.

Vagyis? Akkor tényleg meg van írva minden? Vagy tudunk-e még pár eredeti bejegyzést írni életünk blogjába? Hát látod, Gábor, ez a nagy kérdés.. Majd egyszer talán megválaszolom...

Addig is csókoltatom Édesanyádat, remélem még olvas belőlem ő is ezután :D

Ma kell születni újjá, ma, amikor Te születtél, Attila, s mikor a borongós tavasz talán napsütésbe fordítja az országot. Ma kell szülessen a költészet, a szabadság, a szerelem, ma van a napja, hogy elmondjam, mennyire fontos nekem ez az egész mindenestül.

Nemrég még a pályaudvaron keseregtem, kerestem Flórád szerelmét, beszívtam minden gondolatod nyomasztó levegőjét, megértettem utad s haldoklásod, s ma a kezdetre, újjászületésre, örök szerelemre bíztatom azt, aki soha nem volt még ennyire közel hozzám, mint éppen most, pedig percről-percre kilóméterekkel távolodik.

Ő, aki a verset szüli bennem, az én Mártám, Flórám, aki nélkül nem múlik napom, akire nem tudok nem gondolni, akiért hagyom, hogy az Élet tehervonatként nehezedjen rám...

Attila, hát szüless újra, légy az életünk fontos pontja, ne hagyd, hogy neved kigúnyolják, szeresd anyádat, hisz' nap mint nap kékítőt old a fáradt kezeivel érted, hajtsd a szerelmet, a megbecsülést, a kudarcot kerüld s fáradhatatlan útitársunk légy.

Ma szülessen újjá az Élet, az Ország, a Vers és a Szerelem!

elloptam a tüzet mert magunknak akartam, önző módon félve jártam a bűnben térdig, hogy a miénk legyen, s most a májam tépik mert nem adnám semmiért...

Pár nappal többet éltem, mint Te, s nekem ennyi kellett, hogy megértsem, miért jártál a pályaudvarra, mi vonzott a nyugodt vastestű vándorok szelíd nyugalmában. Flóra hajtott, a beteljesületlen, az elutasító, a fáradhatatlan ígéret, ami az is maradt.

A pályaudvar magányossága, a szagok, a szemetes sínpárok, a zajok, a félelmetes sivárság... Csak a varjak kergetik az elhullott gondolatokat...