van abban valami sorsszerű, hogy éppen ma reggel ébredtem arra, hogy a telefonom kijelzője bemondta az unalmast. pedig csak kis mechanikai hatás érte este és az is véletlenül, mindenesetre egy érintőképernyős telefonnál ez mintha komoly problémának tűnne. Félő, hogy meg sem javul magától, és persze így se küldeni, se fogadni, se semmi.

elzárva a semmi szigetén...

és van abban valami sorsszerű, hogy mindez azután történt, hogy lehalkítottam, nem mintha bárki hívott volna hajnali kettőkor, amikor anno harmincnégy évvel ezelőtt megláttam a ...
HOPPÁ! azt akartam írni, hogy megláttam a Holdat, de ez is érdekes, ugyanis akkor éppen az újholdra készülődött a Világ, maximum egy vékonyka sáv látszott belőle, vagy tán az sem... szóval nem láthattam nagyon a Holdat, hát akkor mi hívott életre?

a fénytelen Világ ölelése...

lényeg, hogy a telefonom most néma, használhatatlan, azt sem hallom meg, ha hívsz, maximum az utolsót tudom visszahívni, olyan ez mint egy verem adatszerkezet, amibe  pakol az ember, de mindig csak az utolsóhoz fér hozzá...

"Már elrebbent a férfias szemérem
nyoma orcámról, és csak sáppadok.
Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
mint bolond tanárt az üres padok."
(J.A)

léleksimogatás. új szó, tán a szótárban sincs. hajnali részegség, egy magafeledt kisgyerek, ülök a parton gondolatban, ahogy pár éve a kis-nagylány ott kuporgott és játszott a homokban és én csak néztem és féltem, hogy egyszer elveszítem. valami igazlátó kéne, valami olyan, ami elvezeti a vonal mentén azt, aki szeretni gyáva.

léleksimogatás.
amikor hívsz, ha nem akarom, akkor is.
mikor kérdezel, még ha nem is tudok jól válaszolni.
mikor a nyakamon lógsz, mikor rohanok hátrahagyva mindent, hogy veled legyek.
mikor erőszakos vagyok és rád kényszerítem az akaratom, vagy legalábbis próbálom.

hívsz, beszélünk, de szerintem nem.
ölelsz, szeretkezünk, de szerintem nem.
törődsz velem, kérdezel, de szerintem nem.
vagy nekem, csak én vagyok neked, de szerintem nem.

hullámzik, néha kisimul. "ülni, állni, ölni, halni"
a mérlegelők boldogtalansága, a léleksimogatás hiánya.
pedig belehabarodnék. belefeledkeznék. ha kapnám, adnám, örökké.
lehet visszavágyom oda, ahonnan indultam. nem szó szerint. lehet csak terhes a kétkedés, az örök szabadság rabsága. lehet levetkőzném a pótcselekvéseim, az ördögi létem, a gúnyos, ironikus alig szerethetőt, és előbújna Attila a Bende háta mögül.

ki viszi át? ki lesz a léleksimogató?

árnyékként létezem
magam mellett, fékezem
létem, élvezem,
s te velem létezel,
rólam sosem kérdezel.

fénnyel kergetsz, hajad
látom, szemed látom, magad
adod, tetszik amit látok,
ajándék, vagy átok
neked árnyékom,
nem tudom...

addig játszottam másokkal, míg most végre velem játszanak.

rakosgattam a bábukat, néha hatost dobtam, újra dobtam, előre rohant az egyik és hátramaradt a másik, a kocka forgandó, most velem játszanak. egy kéz megragadott, szorítja a fejem, markolja a nyakam, ráejtett a táblára, dobnia kéne a hatost, vagy elég a kettő is? előre lépek de mindig hátra jutok. játszanak velem.

nézem magam előtt a képet, valami takarja az arcot, a szájat, egy csók talán, nem.. nem lehet, de mégis az, nézem a hóba rajzolt gondolatot, talán érzelmet, a zavart készülődést, ami a rajzoló szívében volt, vajon kinek rajzolta? saját magának, neki vagy nekem? angyal lehet vagy esetleg ördög angyal ruhájában? dobni kéne egy jó számot.. kérlek ott fent, ne késlekedj...

és írok és hívom és gondolok rá és hiányzom és hiányzik és a képek meg összerakva ott díszelegnek egy csoportban és nézem és várom és elolvad a kezemben a csoki Mikulás és megmozdul a tábla. végigsöpör rajta a Kéz, lesöpri a bábukat, csak én maradok, csak én léphessek még egyet, kérlek hadd fussak utánad, hadd higgyem, hogy a nevem a hóban valódi, hogy a játéknak nincs még vége...

addig játszottam, míg most már velem játszanak...

azért csak kéne írni valamit, végre felszabadult a lelkem a modemcsere után, ez az esztelen, meztelen nettelen Világ kezdett az agyamra menni. nem volt ami elvonja a figyelmem a munkáról, és majdnem végeztem minden javítanivalóval és még a tv-t is bekapcsoltam hétköznap egyik este, ami figyelemre méltó teljesítmény.

jó, néha 11 óra után csak ráfekszem a távirányítóra és belenézek bizonyos műsorokba, de csak azért hogy leellenőrizzem a tv hálózat megfelelő működését, semmi huncutság. mindenesetre tegnapelőtt az amúgy hihetetlen módon újraindított VV beszavazása ment (hihetetlen, mert annyira emésztési végtermék), és hirtelen azt hittem, hogy az RTL is indított egy ilyen Hustler-féle műsort, mert olyan szánalmasan valótlan, otromba össze-vissza szilikonozott csajok ültek a székeken, hogy az már rémisztő volt.

amúgy gyűjtsetek kupakot, kilónként adnak 5 forintot érte, jó hogy nem galambtollat kell összeszedni azért a pár rongyos pengőért, ami állítólag beteg gyerekeken segít :S ezt sem akartam elhinni, hogy ilyen van. miért azon a pár kupakon múlik, hogy valakit megmentsenek, aki ráadásul alig néhány éves gyerek... szégyen...

esik.. a nagyszakállú öregúr csak-csak megint beborít minket a nagy fehér víztömeggel. hát tegye, ha szórakoztatja, az idén is van mit elfedni.. van itt minden, csak modem legyen...

mint mikor a hasadon fekve aludtam, vagy amikor a nyakadban ülve fényképeztek.. olyan vagyok most.. apró, gyermeki és a jóra vágyó.
a múltba révülő,
a szépet látó,
a gyermeki mosolyba merülő,
a fáradhatatlan játszó alig pár éves.

mert hiányzik innen a reggeli szalonna illata, az "egy szem bab leves", a kapás nélküli horgászat, a gyenesi hegy a Máriával, a szombati körkapcsolás a sötét és meleg szobában és hogy úgy szólíts "Fiam".

hiányzik minden, de talán büszke voltál rám és az is vagy, és én őrzöm az összes emléket, őrizlek téged, a hivatástudatodat, a meggyőződésedet, ami talán néha ellenkezett az én nézeteimmel, de te ezt sosem vetetted a szememre, őrzöm a hangodat, az utóbbi időben  megmagyarázhatatlanul ritka találkozásokat, a panaszaidat, az aggódásodat, Téged.

ez mind megmarad, ez nem vész el, velem lesz, ahogy hazafelé az autóban is velem volt a sok mondóka és a könnyek... Isten Veled...

"És miért hajtom az asztalra főmet,
És miért könnyezem?

Azt sírja tán, hogy őbelőle lettem,
Hogy az övé vagyok?

Talán a sós part asszú fövenyében
Kicsike, árva kagyló vagyok én is,
Tenger sugalmas ajaka?

Morajló lelkem lesz-e, aki hallja?
Vagy tán fölissza néma dermedettel
Vak, embertelen éjszaka?"

tényleg bezárva gyermekkorom óta korlátok közé és nem hagyják, hogy szabaduljak, kitörnék, próbálkozom, akarom és mindig úgy teszek, mintha nem lennének ezek a határok, de nem normális dolog ez, hiszen miközben magam megszabadítanám, téged beszorítanálak ugyanazokba a hibás, önző keretek közé és számonkérem és nem engedem, hogy kiteljesedj és én pedig csak hajtom a szabadulás gépezetének nyikorgó, egymásnak feszülő fogaskerekeit.

tényleg bezárva és közben szeretve és gyűlölve, tán nem szeretek tényleg senkit, tán mégiscsak szeretek mindenkit, tán a szeretet nem is létezik, csak elképzelés, a szerelem csak önző birtoklásvágy, nem is féltékenység, csak a "ne nyúljanak ahhoz, ami az enyém" érzése.

miközben tán nem is az enyém, csak elképzelem, nem is a magáé, csak elképzeli és én nem is vagyok sem ilyen, sem olyan, csak a képzeletetekben él ez a kisfiú, aki nagynak tetteti magát.

áthajol a korláton, gégéjét nyomja a hideg vas, kezei markolják a rácsot és ti nézitek, élvezitek, vagy szánjátok...

"nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian"

vígaszom, örömöm lehet minden kedves szavad,
haláltusám közepette mikor minden kötél szakad.
légy hát az, mi lehetnél, s ha esetleg én lennék,
bocsáss meg jót és rosszat, mit ellened tennék.
 

Te talán nem is tudod,
milyen itt bezárva lenni,
a Csendet tűrni,
hallgatni,
ni-végű szavakat sorolni,
hogy folyamatában érezzem,
éreztessem életem.

A zenét folyton bekapcsolni,
és mindig kikapcsolni,
az agyam nem bekapcsolni,
a jóra gondolni,
nem hallgatni a vádló, örömtelen,
zaklató szemrehányásra,
nem keseregni,
csak őrizni a Csendet,

a kezed fogni gondolatban,
várni és várni...

csak a Csendet hangolom
nincs másra alkalom,
hallom,
hangolom,
magam a Csendben altatom...

fáj minden hamis hang,
fáj a bong és fáj a bang,
fáj a cisz és búg a dúr,
a Csendbe szívem elvonul.
 

Régi vendégként térek vissza megkopott, szürke blog-hétköznapjaimba, a fáradt levegőtlen szuszogó, hajnalban mindig felébredő vad rengetegbe. Csendes vagyok. Néha megdöbbentően csendes, csak a fülemben zakatol a hangos rock'n roll, a szanaszét tekergő őserővel átitatott izzadtságszagú rendetlenség, az entrópiahajhász seholsincs élvezet.
Kedveled? Kedvelem.. Ha akarom...
A reggeli kibontakozó izomériát, a várakozásokkal teli arcokat, hogy vajon milyen a magyartanár "mackóalsóban", a táblázatkezelőbe zárt homológ sort és a sokadszor felfedezésre váró genfi nevezéktant.
Ha akarom, várom a a délutáni esőt, hogy elázhassak benne miután két A4-est írtam tele a szerves kémiával, csak hogy "lájkolja" végre valaki, de kiderült, hogy balpozitív vagyok, pedig a jobbpozitív kevésbé negatív.
Ha akarom nem kérek, és nem remélek, nem remélem, hogy felhívsz, írsz, bármennyire is hiányzik, nem állok ellent és nem döbbenek le azon, hogy mennyi mindent csinálok mások szerint, amiről még csak sejtésem sincs.
És nem hisztizek, beletörődöm, belefásulok, belefeledkezem, rég belehabarodtam, rég becsavarodtam, lelki remeteként a csend furcsa zajaival duzzogok. Már nem hiszek...

A sokak által "Tanár Úr"-nak szólított, magát az igazság kimondójának tartott virtuális tanító megnézi, mihez adja a nevét, nem reklámoz bármit, de ha mégis, akkor meg kell fizetni. Ahogy ő mondja:  "Csak pénz legyen, azon múlik az egész". 

Akár tiszteletre méltó is lehetne, hogy kiáll a nézetei mellett, de valóban csak ezen múlna? Hát kell ez nekünk? :S

"- Szegényember, hogy adod a bölcsőt?

- Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?

- Király vagyok, bírok nagy erővel,

Ha nem adod, elveszem erővel.

Szegényember, hejh, csak egyet szólna -

A király már katonákért szólna.

De a bölcsőt a tóba hajítja,

Csöpp gyerekét utána hajítja.

Szegényember sír-rí a börtönben.

Szegényember nevet a börtönben.

Nincs a gyerek már a rossz világban,

Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban"

(J.A)

a kérdés mindössze az, hogy kell-e akkor is beszélnem, amikor nincs mit. az állapot persze furcsa, eltűntek a gondolatok, vagy elégedett vagyok, vagy egyszerűen csak annyit téptem már a szám eredménytelenül, hogy a kedvem ment el csupán. nem tudom, mi van.
mondanám, lenne mit, lenne kiről, lenne miért. s mégsem mondom. nem érzem, hogy mondanom kell. nem érzem, hogy meghallgatnak. nem érzem, hogy elismerik, megfogadják. nem érzem, hogy együtt gondolkodnának velem. nem érzem, hogy támogatnak, csak a támadás, a hátulról jövő aljas gondolatok, és így inkább lát, hall, de nem beszél...

Újrakezdjük és megint újra kezdjük. Magunkban hordozzuk mi volt, beépítjük, halmozzuk, feldolgozzuk, ragasztjuk, összerakosgatjuk, így építkezünk újra. Mindig újat az örök régiből. 
Lesz-e jobb? Más lesz vajon? Azzá válunk majd, aminek mondanak? Amit elvárnak? Amit szeretnénk?
Kérdőjelek...
Mi változna? Az anyag egy, az energia oszthatatlan és megmarad, csak örök körforgás. Örök az öröm, a bánat, a kétkedés, a jóindulat, a cinikus mosoly, a rosszakarás. Örök a félelem, a bátorság, a megalázkodás, a szemtelenség. Akkor mi változna?

tagadd hogy élsz
nem remélsz
félsz
mégis élsz
abban mitől félsz

semmit sem kérsz
félve remélsz
valahogy csak megélsz
félsz
ha félsz nem élsz

Arcon csaphatsz, vádolhatsz névtelenül, bújhatsz álarc mögé, én tudom az utam, megyek előre, leszegett vagy büszkén felemelt fejjel, harcom az enyém, s másokért is elvérzek ha kell. Nem tántoríthatsz, mögöttem s mellettem arcok, hangok, melyek bíztatnak, melyek tüntetnek értünk, akár lenézel engem, akár felnézel rám, a titok nálam van. Érdekel?

Elmondok egy történetet. Úgysem hiszed el. De azért elmondom.

Mint minden rendes, a gyerekbetegségek egy részét sikeresen túlélő gyermeket Z.Gerzsont beiratták óvodába. Szép fehér épület volt egyszer, azóta megfakult, csúnya szürke lett, de akkoriban még gyönyörű fényében tündökölt. Sok vidám óvodás, jókedv, kacagás. És ekkor történt valami.

Egyik reggel a falra valaki csúnya dolgot pingált, a festék még alig száradt meg, amikor felfedezték. "Hüje a Pisti" - tündöklött a felirat, és Pisti rohant az Óvónénihez, hogy lám csak, van aki az értelmi képességeit kétségbe vonja. 
Óvónéni nem firtatta a felirat jogosságát, rögtön felelőst keresett, és mivel Z.Gerzson óvodás ingujján még meg sem száradt a festék, csak ő lehetett. Az elmarasztalás nem is maradhatott el, Pisti elégedetten dőlt hátra az uzsonnát majszolva, titokban lesett fél szemmel a gyanúsítottra, aki persze nem tudja, hogy Pisti rögtön futott Óvónénihez, és nem jutott eszébe, hogy elgondolkodjon csekély értelmén. Ő elégedetten vigyorgott, ugyanis arról fogalma sem volt, hogy attól még mert kiderül, ki bírál, a bírálat még valós lehet és tegyük hozzá, bár a módszer vitatható, de a vélemény szabad lehet(ne). (A Mesélő itt jegyezné meg, hogy a történet a 80-as években játszódik, amikor a szocializmus elnyomta az egyén véleményének szabadságát, tehát a gyanusított akkor tévedett...)

És itt még nincs vége. Z.Gerzson valamiért népszerű volt az óvodában, amikor sétálni indult a csoport, a lányok az ő kezét akarták fogni. De neki csak N.Blanka kellett, a többi nem érdekelte, sőt undorodott az izzadt kezecskéjüktől. Ahogy lenni szokott, N.Blankát nem érdekelte hősünk, így ő savanyú szőlőként nyelte a séták bánatát. Inkább egyedül kullogott, elcsavargott a csoporttól, haragudtak is rá a lányok, mert nem kaphatják meg. 
Bosszút forraltak és azt állították az Óvónéninek, hogy N.Gerzson rendszeresen belopózik a lányka mosdóba és megmutatja nekik a csupasz tenyerét.
A taktika bejött, hiszen kézenfekvő, hogy a lányok nem véletlenül sikoltoznak a mosdóban, a tettes meg is kapta a magáét, a merőkanállal a fejére mért ütést mai napig hordozza szívében. (A történet hitelességét erősítendő a Mesélő elmondja, hogy Z.Gerzson egyszer tényleg megmutatta a tenyerét egy jósnőnek, aki hosszú, boldog életet ígért, és bíztatta, hogy legyen büszke arra, ami van neki.)

Ez volt a történet. Ugye nem hiszitek, hogy megtörtént? Mondtam én...

időspirálban a gondolat,
feszeng, gabalyodik
a zűrzavarba,
mint hálóban vergődő hal,
megalázva, elkapva
a zűrös lét tetemszagú
forgatagában.

élsz.
hiszed.
fájdalmadat építgeted,
nélküle nem teljes a lét,
nélküle nem látszik a tét
nagysága.

élhetetlen lét ez,
vízszagú hajnali részegség,
döbbenet,
elkeseredett rosszindulat
az idő fogságában.
 

sötétebben látom, sötétebbnek láttatom, de a sötétből csak a fény felé tekinthetsz... örök játék ez, a fény és a sötét, a "csend meg a zaj", a fent és a lent harca.

ám semmi szomorúság, semmi depresszió, semmi baj és befelé fordulás, ez csak design-váltás :P 

nem zárhatlak kalitkába,
tudom,
ahogy tudom az Életet,
s érzem a végzetet,
nem zárhatlak, mégis
félek,
hogy szárnyaid máshová vezetnek,
éjszakák más álmokat szőnek,
mással dalolt reggelek jőnek,
s lehet nem találsz,
nem akarsz
visszatérni hozzám...