"ördög is voltam és gyönyörű angyal
 Ahogy jól esett éppen
 Földre rogytam szálltam az égen
 Voltam hű és hűtlen
 Hol gazdag voltam hol nagyon szegény
 Bátor bár néha féltem
 De soha senki ne mondja rám, nem az álmaimnak éltem"

- Révész -

reggeli gondolat, mert Gábor üzenete járt a fejemben:

légy a Teremtő,
az Ő,
az alkotó adó és elvevő,
s én leszek a szenvedő,
a szigorú és megengedő,
kérlelhetetlen tévedő,
a távolba Veled révedő,
a végtelen álomból fel nem ébredő.

és a nap csak elment valahogy, ilyen félig tétlen, félig kapkodós órák után sietős az utam hazafelé, a sok fura ember, a hencegő füves a metrón megmosolyogtat.

délután illatod vesz körül,
álmosan bújok, szemed látom örül,
tested sem bús, magába fogad,
ha szolgálóm vagy, én az urad,
majd cserélünk, kell a hatalmad,
s én szolgaként remegve alattad...

esti bor, csak pár pohár, ismerős a csend körülöttem, mennyit hallgattam, hányszor hallgattattam el furcsa zenékkel, és hiányzott mégis, hangerő le, majd újra fel...
"csak a csend meg a zaj,
na azok idegesítenek"
 

"rakjunk tüzet az éjszakában
hogy meg ne fázzon
kabát nélkül hogy aki bolyong
az végre találjon
valami nagykabáttal felérő
búvóhelyet
ahol épp olyat főznek,
amit ő szeret..."

valami eszemben volt egyik nap. és elfelejtettem... lehet nem is volt fontos... vagy csak nem foglalkoztat igazán. na meg az "alkotói válság". mert olyan van. nálam. most. mert a kevés ami bennem van és írásra késztetne eltörpül a sok mellett ami bennem és körülöttem van. vagy valami ilyesmi. szóljon aki érti...

segítek. van egy-két dolog, ami azért zavar, de annyira nem, hogy szívfájdalmam versbe, dalba, rímbe, prózába öntsem. persze mesélni tudnék, mert például az engem folyton hazugnak nevező,  "Miss. Tisztesség" és "Miss. Földre Szállt Angyal" (némelyek szerint Földre Sz*rt Angyal) igencsak elfelejt jelentkezni a 126,5 négyzetének megfelelő pénzbeli tartozásával, és teljesen természetes, hogy semmire nem válaszol, mert megteheti én pedig megérdemlem. Igaz mondhatnám, hogy drága d*gás volt, ennyit nem is ért, bár akkor az út szélén sétálgató hölgyekhez hasonlítanám, ami azért a jól nevelt imidzsemhez nem illik. lehet flegma és antiszoc leszek és mégsem törlöm vissza ezt a bejegyzést... sőt. még kéne ide valami kedves, átütő, olyan amit letagadtam, pedig van, mert ugye mégis csak hazug vagyok.. de biztonsági mentést legalábbis szoktam csinálni a merevlemezekről. na ennyit "Miss. Kreativitás"-ról, akit hívhatunk úgy is, hogy "Miss. Neménnyomtalakfeltudodhol".

na akkor azért mégis kiírtam magamból.. hurrá.. most már tényleg nincs miről írnom.. ja, de persze lenne, lehetne egy panaszblog is ebből, akár parasztblog is, mert huhúúú, de sok ilyet ismerek :) (itt jut eszembe, FaceBook függők: akit eleve Indiánnak hívnak, annak mi az indián neve? :O)

ám tudjátok mit?! jó volt a tegnap estém, jó volt a vasárnapom, jó, hogy Mellette ébredek és ott alszom el, jó az is, hogy kacagás közben, kicsit kierőszakolva van aki "apucikának" szólít és jó az is, ha rám köszönnek a villamoson.

és a legfontosabb: életemben tegnap utaztam először trolin.. még hogy semmi extra :) ez jobb mint egy kenguru pizsamában...

születésnap. a harmadik. három éve ezen a napon írtam először a blogba. sok várakozással, tervvel, gondolattal a fejemben. furcsa élethelyzetben, félig reménykedve, félig boldogan (vagy a boldogságot képzelve), félig gyanakvó aggódással, félig elkeseredve.
ja, hogy ez már négy fél, ami kettő. ugye észrevettétek? nem véletlen. van aki szerint amolyan skizofrén állapotban két énnel rendelkezem, hol a Bende, hol pedig az Attila uralkodik felettem, és vezet előre, vagy hátra. nem tudom, de az biztos, hogy a jó és a rossz örök harca jár át engem, de kit nem?

régen és most. bár a három év nem is oly rég volt, mégis mennyi minden történt velem. és itt van a blogban. néhányan olvassák, sokan nem. egy időben azt gondoltam, senki nem fogja nézegetni, vagy éppen azt, hogy több ezren. egyik sem valósult meg, bár néha meglepődöm, ki mindenki bukkan rá a neten. és hogy mi történt? van ami nem változik, s van ami igen.

például még mindig ritkán írok nagy betűt, lusta vagyok SHIFT-et nyomni (vagy mégsem), de már általában szemüveget hordok. ez nincs összefüggésben a kis betűkkel :)
még mindig József Attila, Lovasi, zene, a Szakállas Öregúr, a versben vagy prózában megfogalmazott gondolatok, a Világ figyelése és időnként kritizálása, bár "ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg", de már más a Város és végre olyan fogja a kezem, akinek elhiszem minden szavát, és a szemében én tündöklöm őszintén.

mert egyedül nem jó, kell valaki, aki szemtanúja lehet az életünknek... s tán ezért kell a blog is. hogy lássatok, figyeljetek. lenyomat, időbélyegző, önismeret, önmarcangolás, önáltatás, önmagam szembesítése önmagammal, és bár egoizmusnak de legalábbis egocentrikus gondolkodásnak tűnik, de igenis kell magunkkal is törődni. ahogy másokkal is, hiszen tükröt kell tartani a lánynak, a gyermeknek, a tanítványnak, a gonosznak és a jónak, a segítőnek és a rosszakarónak. és még ha a világot megváltani nem is tudom, de legalább minden nap megpróbálom: pár jó szóval, leírt gondolattal, segítő kézzel, akarattal, szeretettel és szerelemmel és bizony sok-sok hibával...

"Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz."

"Nyíljon minden ki, üvegliftben
Megyünk az égre fel
Fekvő nyolcast nyomtam hogy hol van
Az épp most dől majd el.
Nézz rám, látod, szívemen pántok pattannak most szét
Ott van a semmi(vagyis itt szokott lenni)
Látod nincs is vég..."

folyt.köv
 

várom a hajnalt vagy inkább az alkonyatot, el sem tudom dönteni, hogy ébredni vagy elaludni szeretek-e jobban melletted...

ébredtem, ébresztettél, kinyitottam szemem, átértékeltem mindent, amit addig gondoltam, hangod felkeltett őrült, hátulgombolós, ámokfutó álom-életemből.
felébresztettél és nem számított, ha megaláznak, ha becstelenül bánnak velem, nem érdekelt a sok rosszakaró, semmi, csak az ébrenlét Veled.

ébren akarok lenni, észnél lenni, nem kergetni ostoba álmokat...

de majd lesz amikor el kell aludni. sokat foglalkoztat mostanában. valahogy átjár a gondolata az örök szendergésnek. nem sürgetem. még nem akarom.

de ha majd kell, melletted akarom azt is...

mintha lenne egy dal, ami arról értekezik, hogy a Nagykörút hideg, hűvös.. aztán lehet csak képzelem és nincs ilyen, mindenesetre a Nagykörút tényleg hidegebb mint bárhol máshol. legalábbis reggelente úgy tűnik.

addig alig észrevehető a csípős reggeli időjárás, a metró szinte meleget áraszt magából, jó persze a sok összebújó ember melege lehet :). a villamoson meg még mintha fűtenének is...

csak a körút.. az hűvös... bár lehet keverem a dalt a Lövölde tér cíművel.. mert ott mindig hideg van :/

(ja és biztos ami biztos, sietek haza ma is, hogy melegíts...:$)

feladod magad, mert szereted,
vele lennél, de elengeded,
óvod, véded, saját magad
magad adnád, de nem szabad,
s később, majd nélküle nem bírod,
tán megkérdőjelezi, hiába írod
le ezerszer a nevét szívedbe.

feladod magad, mert nem tudod,
nem tudod és nem is akarod
magad adni a világnak,
kiadni magad királynak,
miközben szíved koldul, sajog,
a sínek mellett árván kódorog,
és csak egy gyermek tart vissza.

feladod magad, mert szereted,
megteszed, amit nem lehetett,
nem érdekel a világ, a koldulás,
király leszel és a harang kondulás
nem lélekharang, hanem nász,
az örök boldogságra vágysz,
és magadra leltél tán örökre.

már látok reggel ismerősöket. ugyanúgy, ugyanazzal az ábrázattal, ugyanazon az útvonalon mennek. lehet rohannak. vagy csak állnak. húzzák a gyereket maguk után, vagy várják a barátnőjüket a lépcsőnél. észrevesznek vajon? nem biztos... lehet csak nekem tűnnek fel...

de nem baj. sőt. jobb is ez így. mindenkinek meg kellene élnie, hogy nem veszik észre. ha sokat bámulják az embert, és nem csak bámulják, de észre is veszik, akkor képes elhinni, hogy "Valaki". és ez nem tesz jót hosszú távon.

és persze nem csak bámulják, nem csak figyelik, de megfigyelik, követik, mintha GPS lenne kötve a derékszíjára és ettől még fontosabbnak tartja magát... elhiszi, hogy népszerű, elhiszi, hogy mindenható és mindent jobban tud, magas erkölcsi alapokat kreál magának, megmagyaráz mindent, mert ugye ő a "Valaki".

de csak kiskakas a szemétdombon...

az ősz-elő naplemente fénye kihunyt,
ideje volt, mert zavaró a szemnek,
és a mai nap is jó lehetett egynek,
vagyis tudod, nem panaszkodom,
mondom...
nincsen rá okom.

kattog a sok gondolat a Nagykörúton,
fülledt a metrószag és visszahúzom
magam a biztonsági sávból...

egy vak ember botorkált, aggódtam érte,
ahogy a járdasziget szélét bemérte,
koldulnék én is szívesen,
árulnám nyomorom, ami az Életem,
de nem
ezt nem
és így nem,
hiszen nincsen rá okom.

hazaértem és a kezed fogom...

igen, régen írtam, Zsófi.. és már nem csak szomorút írok, Máté..

elfoglalt a sok gondolat, a tervezgetés, a várakozás, a beteljesedés, és az a bizonyos mérleghinta is fent tart, és ahogy látom az eget innen letekintve a nagyvilágra, nem is bánom, hogy nem kell játszanom a szomorú bohócot.

Pierrot-ról jut eszembe:
"Felberregnek az autók,
ládákat hoznak és visznek,
épül a piac, épül a rend
és a nyugalom

A lámpák elbóbiskolnak,
ők folytatják az álmokat,
ásít a város, itt az új nap
és a nyugalom"

az egyik kedvenc dalom. nincs benne rím. érdekes, és persze egy kikötőben ül az ember képzeletben. egy kikötőben, ahová megérkezett előző este, és hajnalban nem akar továbbmenni...

az ősz már messze innen talál engem, várom. majd ülök a vízszagú nyugalom közepén, néha elnézek errefelé, hiszen sokan vagytok, akik majd itt maradtok. és talán vártok is.

"Ez a film mindent megér,
hiába vakmerő a jegyár
A zene sláger és itt a nagy sztár
s a hősnő ismét domborított
Dörgött a fegyver, égett a ház
és túléltünk száz veszélyes kalandot"

a film forog tovább...

miért ne hinném, hogy egy állat lakik bennem, tettem amit tettem, csak az ösztön hajt, valami átjár, ami vad és gonosz és kiszámíthatatlan, valami, ami elnyomja a szelídet.
miért ne hinném? változunk. minden nap, minden percben alászállunk és felfelé, az örök libikóka mozog alattunk.
és miért ne hinném, hogy angyal vagyok, a gondoskodó, a szelíd, a "jó", aki abban leli örömét, ha mosolyogni lát... hiszem, tudom...

telepedjen szíved, lelked, minden gondolatod, ölelésed, törődésed, illatod, érintésed a mérleghintára, és emelj fel, mint egy kisfiút, emelj, hogy soha ne szállhassak alá.

koldus voltam mindig, a szívek koldusa,
játszottam és belehaltam, de soha
nem hittem többet, mint ami lehet,
nem kaptam többet, mint amit
koldusként kapni lehet...

és most én, az utcán lakó rágyújtok,
égő parazsamra hajolva maradok,
elszívom, de nem fogy talán soha,
így lettem tényleg szívednek koldusa...

csend van, rend van,
csak a buszok, autók morognak néha.
a nap fáradságát simítottam el testeden,
fáztál, hát betakartalak,
és reggelig őriznélek így,
mert tökéletes még rímtelenül is...

annyi minden voltam már.. és leszek is talán.
annyi mindent mondtak már.. s talán fognak is.

kedveltek már és szerettek, gyűlöltek is tán. mindez akár jelen időben is leírható.
volt, aki meg akart ismerni és van aki nem akar látni, jobb neki az elmondások alapján.
tartottak már hazugnak és hazudtak is nekem eleget, és van aki megijed, ha őszinte vagyok vele, személyiségem két részre osztja, a Bendére és az Attilára.
voltam már "jófej tanár" azoknak, akik látták bennem a lelkesedést és voltam goromba, nagyképű alak, akik nem tudtak felnőni a gondolataimhoz.
voltam már a legnépszerűbb és gyűlöltek is érte páran, hiszen saját értéktelen értékrendjükbe nem illeszkedtem soha.
néhányaknak mentettem értékeket, közvetítettem fontos dolgokat, adtam tán valamit, és a legfőbb vád is elért, hogy mindig vakmerő és polgárpukkasztó viselkedést tanúsítottam. 
játszottam már szigorút, mérgesen feldúlt, haragost de mind a harminc-egynéhány tudta, kenyérre lehet kenni.
voltam már megbecsült, buzgó, szorgalmas, a CÉG-ért mindent megtevő, s lettem tán örömmel elhajtott "szabadelvű".

mindegy... akárkinek, akárhogy, de közömbös ritkán voltam bárkinek is...

nem csak a Hegy látta, ahogy öleltelek,
nem csak a Szél súgta nekem, azt hogy szeret.
nem csak a Tó símogatta arcom lágyan,
és nem csak a Fák fogták a kezem bátran.

annyi minden van bennem,
annyi elkeseredett düh és harag,
annyi kérdés, és mind bennem marad,
elcsitul, elcsitítod, nem érdekel
az alvilág, ahol térdepel
a sok bukott angyal.

lehet törnék, zúznék, romba döntenék mindent,
az arcokba vágnám,
tőrt a szívbe és kitárnám
összes haragom, gyűlöletem,
de ha velem vagy, nem tehetem.

valahogy múlni látszik,
valahogy elcsendesül a Harc,
majd visszatér néha,
ahogy a sok rejtőzködő Arc,
de a Hegy tövében,
Tó tükrében
gyöngyként ragyog a szemed,
és pár pillanatra békés leszek...

rájöttem. és gyűlölöm magam miatta, de egyes emberektől hánynom kell. elfog valami szörnyű émelygés és hányingerem van. olyan ritkán érzek ilyesmit. mert alapvetően szeretem az embereket. de mégis. az hogy úgy állítson be valaki valamit, mintha ő soha nem bántott volna senkit... ááá, őrület... elbújnék helyettük is :/

"ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg."

de mégis.
lehetetlen, hogy vannak akik veszik a bátorságot és pálcát törnek, mikor nekik is vastagon vaj van a fülük mögött. de lehet csak margarin... valami mesterséges, telített, hidrogénezett maszlag. félelmetes, szánalmas.

hol vagy, Nagyszakállú Öregúr? régen emlegettelek...
talán vagy, biztos megvagy.. abban a pár kedves emberben, akikkel ma találkoztam.. ott a cigifüst homályában. ahogy álltunk körben és nézték a tanítót.. aki nincs többé.

miattatok érdemes...

és érted meg főleg, ott a hátam mögött.. várlak, még ha nem is mondom...

már talán a jövőn kéne gondolkodnom,
vagy siratnom az eltékozolt múltat,
esetleg töprenghetnék, mitől fogom
megtalálni az utat, az újat.
de nem,
még nem,
és sokszor nem,
mert eltelve
nem feledve
semmit sem rejtve
meztelen, fedetlen
magamon elmélkedem.

s míg rágom önnön magam
míg belecsikordul összes fogam,
a napfényben nézlek,
és a tóban téged,
és mit érdekel a tékozló fiú,
mit érdekel a sok sznob és hiú,
rosszakaró,
fekete sereget ellenem gyűjtő,
semmire kellő léhűtő,
csak az illat, mi éltet,
és a fény, mi vetül rám...

és naptej ízű tőled a szám...

köröznek a fecskék,
hajtják el a keselyűt,
a komor, keserűt,
az arctalant,
a félelmes dögevő,
halált ölelő
gyávát.

egy fecske talán nem,
de száz már varázsol,
bíztat, ha vádol
ezer kopasz nyakú,
búsba öltözött
hamis ördög,
ki magára öltött
nyelvet.

és te szelid galamb,
félelmet nem ismerő
engem vállaló, felemelő
harcolsz, tudom.
nem morzsákat, kenyeret
szórok eléd most is,
egy izzadó tenyeret,
melybe a Sors írt
téged rovásírással.

ítélni élőket és holtakat. nem az ember dolga.
megbosszulni, a sérelmeket megtorolni talán felnőtt viselkedés.
de akkor örökre gyerek maradok.

kételkedni, áskálódni, titokban lesni, rosszindulattal leplezni saját gyengeségünk és nyomorunk, névtelenül az árnyékból kiabálni csukott szájjal feledve mindent hálátlanul és akarni a rosszat.
félelmetes emberi lét.

kaptam sokat. lesz mit visszaadnom. kő helyett kenyeret? kérdés lett a gondolatból.

és ti? ez a csapat.. ez a bátor és nyílt nemzedék, a sok komment, a tettek, a teleírt tábla, a név a karokon, a vers, a dícsérő szavak, a csalódást leplező "szimpátia-tüntetés", az őszinte és örömteli mosolyok, a kulcs hiánya és keresése, a sok emlékezetben élő mondat mind mi vagyunk. ti és én.

félelmet nem ismerve fogná a nyakát, akinek mondom és a falnak is neki menne, tudom.
talán a végtelenbe is elhajózna.

még ma indulunk...